vol2

hivatalosan is vége. túltettem magam a 3as logikán - itt a nyár, ősszel költözöm, zseniálisan kurvajó:)))
az ellenpontja üres szétesettség - elvesztettem a szépen működő napi struktúrámat és még nem viselem túl jól a szabadságot. elfáradtam - nem tudok középutat találni. vagy csak a saját oldalammal foglalkozom, ami egy idő után nem vezet sehová, vagy belevonom a másikat, mindenkit a maga módján. és néha mindegyikben csak a reménytelen távolságot látom, az értetlenséget, a sekélyest vagy az elutasítást.
és nem tudom, hogy ez csak felerészben az én felelősségem-e. igazából pont azt kérdőjelezem meg, amit annyira evidensnek tekintettem mindig is:)
olyan mint egy kör - beüt a para, amit nem tudok normálisan kezelni és (önutáló kontrollmániásként) elindulok a leejtőn lefelé, mondjuk addig, hogy tényleg nem fogok fel semmit a külvilágból. ami viszont elviselhetetlenül nyomaszt - vissza az élők közé, mert van amit mások kezébe lehet adni és akkor talán nem minden rajtam múlik. annyira nem, hogy pl. simán ki is zárhatnak az életükből. ami para. és most egy kis kör és egy nagy kör végén vagyok egyszerre (újabb lehetőség az adaptív problémamegoldásra) és azon gondolkozom, hogy ez az én hullámzásom, vagy csak átvettem valami másét?

Teljesített kredit:	32	Hagyományos átlag:	4.23
Felvett kredit:	32	Kredites átlag:	4.25
Kreditindex:	4.53	Korrigált kreditindex:	4.53

hogy ez mennyire jó, az csak ősszel derül ki persze

do you mind?

két nappal a leghúzósabb vizsgám előtt, túl egy felváltva önmarcangoló és elszántan feladatmegoldó napon -13 évet megúsztam matek nélkül, pedig mindig tudtam, hogy nem kerülhetem ki. de mégis leginkább azt érzem, hogy megint minden lélegzik körülöttem. az a külvilág, ami annyira nyomasztóan fenyegető volt, most leginkább megnyugtat. a hétfői repülés beleégett a lényembe, tökmindegy mennyire hangzik hülyén:)

holdfogyatkozás

köszönöm. :)

előnyök. soha nem jutott eszembe egy betegség előnyeit sorra venni, pedig mennyit elárul a gazdájáról...elveszi az összes szabadságot, az életet és a felelősséget. a képességet, hogy bármi vagy bárki megérintsen, semmi nem fáj igazán, csak egy szűk sávot látsz magad előtt, amiből néha csak napok után kerülsz ki egy kicsit, de sokszor csak azt hiszed.
és most érzem először, hogy nem akarok így élni. vállalom, ahogy vagyok, mindennel, ami ezzel jár, amit nem tudok letenni, mert a másik oldalon meg visszakaptam a helyem a világban, amitől eddig gyakorlatilag el voltam zárva.
sokkal több múlik rajtam, mint amennyit eddig képes voltam felfogni, de ettől még rettenetesen gyomorforgató visszanézni, és próbálni nem összetörni csak attól, hogy olyasmibe csúsztam bele, amiből már tényleg nem láttam semmit... iszonyú lassan ébredtem fel! egy hete éreztem először, hogy fele-fele.
előtte pedig szent meggyőződésem volt, hogy minden rendben. nagyjából. de semmi komoly, csak egy kicsit meg vagyok csúszva. és tudom, hogy még sok kell hozzá, hogy ne legyek ilyen veszélyesen közel. már felismerem, de még nem bízom magamban eléggé, hogy ne féljek kurvára a valóság elvesztésétől. ami jobb, mint nyugodtan ásni a saját síromat, kizárva mindenkit, aki segíteni próbálna.

annyira egyszerű nem komolyan venni, alattomosan közel van egymáshoz a beteges és az egészséges rossz, a realitás és a teljes izoláltság. egyszerű nagyjából normálisak tűnni. ezért is utálok beszélni róla, mert valahogy nincs sehol helye...nem tudom megfogalmazni az élő fájdalom és a halott rossz közti különbséget egy normális embernek. és talán nem is kell: csak én tehetek róla, hogy ide kerültem, még ha most nem is tudom, hogy mikor kellett volna észbe kapnom, ahogy azért is csak én tehetek, hogy ne maradjak benne egész életemre.

(...)

szép álmokat, megérdemled.