Jézusom. Van még élet, a nem hiszem el, a sértett düh, a másik hiányának mardosó érzése után. Hogy hiába szeretem nagyon, hiába tudunk más szinten egy minőségi baráti kapcsolatot kialakítani, ettől még nem a felszabadult öröm számomra, hogy már nem hiszek a szerelmünkben - itt a lehetőség, örülhetnék a szabadságomnak, a nyitottságomnak, hogy nem az hiányzik, hogy mellettem legyen, de nem örülök. Elvesztettem az egyik legszebb dolgot az életemben, mi a faszért örülnék?! Egyáltalán miért történt ez így? Hogy nem volt igazam, amikor azt gondoltam, hogy ő az, vagy csak nem akartam tudomást venni arról, hogy nekünk nem az együtt élés a megfelelő forma?
Szerdán azt álmodtam, hogy leszakadt az ég és a világon az egyik legfontosabb dolog megsemmisült - bár valamiért ez a foci képében jelent meg. És akkor ott tudtam, hogy ez előbb utóbb mindennel megtörténik.
Tegnap értettem meg, hogy már meg is történt. De ha most nem egy univerzum összeomlásaként élném meg a végét, akkor nem lehetett volna az, ami.
Szóval ez volt az utolsó bejegyzésem, máshol, más formában - így teljesülhet a vágyam, hogy minden dermedjen meg egy pillanatra, mielőtt a világ csak megy tovább, mintha mi sem történt volna.
