2009. március 30., hétfő
3. vizsga vége, legközelebb élesben, hurrá, bár jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt megünnepeljem, de kedden majd...
A nagy kérdés, hogy holnap kell repülni, szerdán, vagy csütörtökön??
2009. március 29., vasárnap
nincsenek youtube on, egyet találtam csak, nem is kedvencet, mivammár?
visszatekintés, véleményalkotás, meglepődés, tapasztalat, satöbbi
és hát a leglényegesebb egyértelműen a kapcsolatok elmélyítése, pont
15:37 -> szex-el(?), úgy önmagában nem lehet megváltani a világot, de nemám
másnapos vagyok, régi amy winehouse számokat hallgatok és beállt a magasfokú közöny
2009. március 27., péntek
2009. március 25., szerda
Magyarból eléggé szivattak, de nem lett rossz, bioszon meg felcseréltem a csapokat és pálcikákat - na ez szopás, de legalább mindent tudtam róluk, szóval holnap bele kell húznom az írással.
2009. március 24., kedd
Egyetlen pozitív dolog a napban, hogy minden vizsgaparám elmúlt, higgadt nyugalommal és beletörődéssel osztottam az észt:)
2009. március 22., vasárnap
2009. március 18., szerda
Nem sokszor féltem úgy életemben, mint ma, amikor megnéztem a vizsgaeredményeket: még nincsenek kijavítva...scheiße
2009. március 16., hétfő
2009. március 15., vasárnap
2009. március 14., szombat
2009. március 11., szerda
2009. március 10., kedd
Kaffka Margit: Felelet
Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Maroshegyi posta hozta a levelet:
"Szombat este óta nem törődöm veled!"
Feltükrözik a nap maroshegyi tóba,
Törüli a szemét Szekeres Katóka.
Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
"Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe."
1901
Igazából most nagyon sokat kaptam az arcomba ma is, így valahogy még nagyobb súlya van, hogy ezt választottam.
Nagyon nyomasztó látni, milyen könnyen alkalmazkodom. Egy evolúciós csúcsterméknek születtem, még ennek sem tudok örülni. Maximalistának pedig túl ésszerű és lusta vagyok:)
2009. március 7., szombat

Ja és mivan már itt?? Repülgetések kezdődnek, én meg itt állok cucc nélkül egy halom tanulnivalóval a nyakamban, ráadásul megnéztem a pénteki repülésről készült dokumentációt, amitől még az elvonási tünetek is fokozódtak...kint orkán van. KRESZ csütörtök.
2;
2009. március 5., csütörtök
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
II.
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
III.
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
2009. március 3., kedd
"WITHYOU"
2009. március 2., hétfő
2009. március 1., vasárnap
Itt is dokumentálom küzdelmem tárgyát, bár hivatalosan csak az első résszel kell megbirkóznom, nem is lehet szétszedni.
Weöres Sándor: Harmadik szimfónia
|.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász, meg a vad,
nem szûnhet kerge futásod.
Gyõznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.
A mult se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva õrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyu seregben
s röptében üli fészkét.
A jövõ nem vár, elõre arat:
a most ömlõ sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bõrérõl csiripelnek.
Ne kérd a veremtõl jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas: az is te magad.
Õ odafönn
merev csillámu közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szived éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-
Kereplõként ûzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élõ te-magad
s föllibben a fellegekbe!
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sirodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
-madárka sír, madárka örül-
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.
||.
Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,
odafönn villámló kútnál
remegõ gyöngy közt aludtál-
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.
Rikolt a páva veled-
rád-kúszó rózsa remeg,
a mezõ nyers illata
nedves csókjára pereg.
Sír a liliom,
a sáska is-
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán-
ki merne sírni
igazán?
Ki merne súgni neked
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
õrzi-e gyöngyeidet?
Ki egét elhagyta, lássa:
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa
sötétség a kalapácsa.
Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.
Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.
Hét szín mozog itt
és hang-özön:
egyetlen, arany csend
volt odafönn.
Színek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled-
kivánsz-e bucsuzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
Odafönn villámló kútnál
remegõ gyöngy közt aludtál-
remegõ gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.
Hegyekkel játszik az út,
a tücsök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled-
|||.
Tûzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kõ-fokon
kutatom fátyla nyomát.
Lehelletét szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
õrzi a sötét.
Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem:
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.
Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!
Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha: itt van bennem,
vad futásommal õ ûzi magát,
mécsesem fénye az õ kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.
Rögökön, fellegen, kék vidéken
sietõ léptemmel el nem érem:
szivemben szövöget
napokat, éjeket
a kinti sokszinû szõnyeget
benn szövi mind,
bennem szõtt szõnyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.
De néha meglátom
-igaz-e vagy álom-
mikor a kerek táj télbe hajolt
s a jeges réteken
minden csak sirverem
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.
Lehelletét
Szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
õrzi a sötét.
Jég alatt, nem-múló percemen át
õrizem simuló pille-porát.
S a fényben szûntelen
szaladó éveken
tû-fokon
csókolom
ujja nyomát.