Felmerült pár kérdés...

Most akkor hogy is van ez?
Az élet osztja a lapokat és lehetek szerencsés, vagy attól leszek szerencsés, hogy tudok játszani a lapokkal?
De az is szerencse, hogy valaki tud velük játszani? És akkor mi az erő?
Az adottság, hogy valaki erős, vagy az használja ki az adottságait?
És az erős mindenkinek ugyan azt jelenti egyáltalán? Mert valamiben mindenki az.

Imádom a szélsőségek erejét, de az elfogadásét jobban tisztelem. Ez a saját értékrendem, de a társadalomnak is vannak értékrendjei, amit nem tudok megérteni, hiszen én is beletartozom.

Csak azért tudok rajongani, ami nincs meg bennem.

Tulajdonképpen nekem megvan az ellentétpárom, akit tisztelhetek anélkül, hogy elveszteném a tiszteletét, akármennyire idegesítjük néha egymást ezért.

Megvan az is akin minden hibám visszatükröződik, de megkapom tőle a nyugalmat.

Van kire felnéznem, szeretnem, vezetnem, alkalmazkodnom, félnem, szétszednem, összeraknom...
Szerencsés vagyok:)

Ez meglehetne egyszerre egy emberben? Vagy nem is kell?

Najó befejezem mielőtt bekattanok.

Halál.lap.hu

A hideg futott végig a hátamon, amikor szembejött a startlapon. Nem tudom miért. Szépirodalmi műveket kajtattam a témában a Kosztolányi tétel jótékony hatásaként.
De mire a nagy meglepődés? Ez az egyetlen téma ami mindenkit érint, ha nem is ugyanolyan minőségben.

Mikor fogadtam el, hogy ez a világ rendje? Emlékszem, amikor hónapokig nem mertem egyedül aludni, mert rájöttem, hogy a szüleim meg fognak halni, négy éves voltam kb., ott kezdődött, de azóta semmi?
Nem gyászoltam még halottat, a nagypapám halálát csak azért éltem meg sokként, mert a család összes tagja olyan félelmetessé vált, hogy nem bírtam megszólalni egy napig.
Néha, amikor tudatosul, hogy igazán szeretek valakit, lepörög a kép a szemem előtt, hogy meghalt, nincs többé, mintha ezeket a feleslegesnek tűnő és általában sírással végződő kis jeleneteket azért élném meg, hogy aztán ne vágjon mellbe a valóság.
Gyászolni tanulok? Mert azt persze mindig meggyászoltam, amikor valaminek vége volt, a veszteség az fáj.
De az, hogy én veszek el és válok semmivé, még annyira sem fáj, hogy megpróbáljam elfogadhatóan megmagyarázni magamnak, miért kéne nyugodtnak lennem. Tudom, hogy elfogadónak kell, tudom, hogy annyira hozzátartozik az élethez, mint a születés és valahol azthiszem ez adja az értékét mindennek.
De ezen kívül semmit, és ez azthiszem megint egy olyan korlát, amit csak az lépjen át aki nem szakad bele.
Nem érzem, hogy siettetne. És ilyenkor bezzeg megbízom magamban, hogy jól fogom csinálni.
Lehet, hogy mert gyerek vagyok, pedig már a gyerekkoromat is meggyászoltam párszor. Nem is tudom, hogy az vagyok-e még.
Nincs határ a kettő között!


"Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

Varró Dániel

A szilvalekvár és a zabpehely

Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,

míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali
kakasszón.

„Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár” szepeg
a Lekvár,

„minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig
szelektál.”

„Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,
s bezápult.

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,
be szép volt...

”Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,

s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli
harangszón.

Her Majesty is a pretty nice girl, but she doesn't have a lot to say...yeah...

Az a közhely lépett érvénybe, hogy nagy nyomás után nagy a megkönnyebbülés és lehet értékelni a közhelyeket is.

Az objektivitásról pedig kezdem azt érezni, hogy nem létező jelenség, ami kicsit kiábrándító.

Sosem fogom tudni leírni azt az érzést, amit éreztem, mikor ( olyan ötödikesként) rádöbbentem, hogy a világ végtelen és az embert, a kis csupasz mászkálót egy bolygón, csak az menti meg a megőrüléstől, hogy korlátolt az elméje. Kell a korlát.

Muhaha, hihetetlenül másnapos vagyok még mindig:)

hogy a bab?
hét a bab!
hét a bab?
hogy a bab?
kilenc a bab!
hogy a bab?
öt a bab!
hogy a bab?
hogy a bab?
kettő a bab!
...

Adok neked egy csigát.
Egy mit?
Egy csigát!
Adok neked egy csigát.
Egy mit?
Egy mit?
Egy csigát.
Egy csigát!
Adok neked egy csigát.
...
(faszt)


Elnézést a nem waldorfos néprétegtől, akinek ezt végig kellett szenvednie, majd igyekszem jóvátenni. Ezt is:)

Azt kerestem, ami a teljességet megtestesíti helyettem, nekem, teljesen öncélú élvezkedés, a világnak van hely az emberben.

*




Ady Endre

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:Várunk.
Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.