köszönöm. :)

előnyök. soha nem jutott eszembe egy betegség előnyeit sorra venni, pedig mennyit elárul a gazdájáról...elveszi az összes szabadságot, az életet és a felelősséget. a képességet, hogy bármi vagy bárki megérintsen, semmi nem fáj igazán, csak egy szűk sávot látsz magad előtt, amiből néha csak napok után kerülsz ki egy kicsit, de sokszor csak azt hiszed.
és most érzem először, hogy nem akarok így élni. vállalom, ahogy vagyok, mindennel, ami ezzel jár, amit nem tudok letenni, mert a másik oldalon meg visszakaptam a helyem a világban, amitől eddig gyakorlatilag el voltam zárva.
sokkal több múlik rajtam, mint amennyit eddig képes voltam felfogni, de ettől még rettenetesen gyomorforgató visszanézni, és próbálni nem összetörni csak attól, hogy olyasmibe csúsztam bele, amiből már tényleg nem láttam semmit... iszonyú lassan ébredtem fel! egy hete éreztem először, hogy fele-fele.
előtte pedig szent meggyőződésem volt, hogy minden rendben. nagyjából. de semmi komoly, csak egy kicsit meg vagyok csúszva. és tudom, hogy még sok kell hozzá, hogy ne legyek ilyen veszélyesen közel. már felismerem, de még nem bízom magamban eléggé, hogy ne féljek kurvára a valóság elvesztésétől. ami jobb, mint nyugodtan ásni a saját síromat, kizárva mindenkit, aki segíteni próbálna.

annyira egyszerű nem komolyan venni, alattomosan közel van egymáshoz a beteges és az egészséges rossz, a realitás és a teljes izoláltság. egyszerű nagyjából normálisak tűnni. ezért is utálok beszélni róla, mert valahogy nincs sehol helye...nem tudom megfogalmazni az élő fájdalom és a halott rossz közti különbséget egy normális embernek. és talán nem is kell: csak én tehetek róla, hogy ide kerültem, még ha most nem is tudom, hogy mikor kellett volna észbe kapnom, ahogy azért is csak én tehetek, hogy ne maradjak benne egész életemre.

(...)

szép álmokat, megérdemled.

nincs zöld kutya és macska sincs

Na most megtapasztaltam a csoportterápia azon részét, ami eddig maximum egy amcsi filmes sztereotípiaként élt a fejemben. Hogy akkor most mondja el mindenki szépen a hetét - de tényleg, szépen elkezdtem mondani, viszont csak közben derült ki, hogy volt olyasmi is a héten, ami fel sem tűnt. Vagy legalábbis más színben tűnt fel: egy ötperces felháborodott monológ közben eszméltem rá, hogy miért is volt ez ennyire fontos.
Előbb kezdtem el spontán sírni a mondat közepén, minthogy az agyamig eljutott volna bármi belőle. Nem volt rossz:)

Asszem elég lényeges pont, hogy általában azt gondolom magamról, tudom, mi a probléma - ami nem lenne baj, ha észrevenném, amikor nem tudom és nem azonosítanék okként valami tök mást reflexből...

Mennyire kegyetlen dolog, hogy a szüleim nem halhatatlanok, nem istenek és nincs mindig igazuk, hanem már nem hozzájuk képest nézem a saját igazam. Nem relatív. Nem álltam bosszút, amiért igazságtalanul (félelemből, nem tudom) degradáltak, mert nem kellett bebizonyítanom magamnak a véleményük hamissá nyilvánításával, hogy most kivételesen igazam volt. És nem örültem, hogy hibáztak, mert nem releváns, a következmény nem nekik kell, hogy megfeleljen. És ettől valamit teljesen elvesztettem belőlük. Elég rémisztően korlátolt tud lenni a gondolkodásom pedig még a lovagokat és lókötőket is megoldottam:)

This is England

"megtört a jég" - ez tökéletes megfogalmazása annak, amit éreztem. és nem csak a repülésre vonatkozólag, bár az ennek a tökéletes megélése volt:)

néha utálom, hogy ennyire alaposan tanulok meg mindent, de utólag megéri

Balaton kerülés - 04.22.

miután kedden egy ordas defekt és a bringabolt késői nyitása miatt egyből buktuk a napot (mármint persze azért jó volt a víz mellett fetrengeni), csütörtökön újra nekifutottunk az ügynek - sikerrel, mert a külső cél az egy napon belül tekerés volt, de inkább belső versenynek számított.

indulás: 06:55 Almádi - érkezés kb. 23:40

tekerési idő 12ó 1p, átlag 17,6km/h

összesen 214km, óramutató járással ellentétes irányban

igazából azért írom le, mert mélyrepülésem óta ez volt az első igazán sikerorientált húzásom. a lelkesedésem spontán felülírta a teljes instabilitást, aminek kimondhatatlanul örülök.

a legfontosabbak talán, hogy egy jó társ fél siker - nagyon durva, hogy tulajdonképpen izomlázam nincs is, csak fáradtság, de amúgy az egész (főleg Siófok után) egy pszichés atomháború volt, életem egyik legszélsőségesebb holtpont - átlendülésével, érzéki csalódásokkal és egy mindent kompenzáló befutóval (a bringák maguktól felfelé suhantak a tökéletes, holdfényes aszfalton...bocsi). eszméletlen mire képes az emberi szervezet - egy betépés elbújhatna a természetes drogháztartásom mögött.

átértékelő élmény volt, még ma is, csak ülni a vonaton hazafelé...

(persze már megjelent egy-két óvatos gondolat, hogy ősszel mennyivel lehetünk jobb kondiban? és ha esetleg ráedzenék?:)



ui.: és igen, kurvára hálás lehetek a testemnek, hogy azok után, amit kapott, ennyire kitartott az elhatározásom mellett, még ha leginkább fejben is dőlt el. nem mondom, hogy nem féltem kicsit az ellenkezőjétől (...), de kifejezetten jó tett a kapcsolatunknak.

egyszerlent(sic!)

jöhetne a tavasz.

biztos a Black Swan is benne volt, de azért örülök, hogy az álmaim nincsenek a homlokomra írva reggel...
egyelőre esélytelen vagyok. sőt, egyre távolabb kerülök magamtól, lassan már nem is érzem a testrészeim jó részét. igyekszem nem túl nagy elvárásokkal tekinteni a külső segítség adta lehetőségre...de persze egyre kétségbeesettebb vagyok. és sokkal agresszívebb, mint bármikor, egy pillanat alatt elönti az agyam és mire tudatosul bennem, hogy mi van (normálisvagybazdmeg?!), addigra késő. és pont ez a megszakíthatatlanság félelmetes.

örökké megújuló gondolatmeneteim egyike visszatért, hogy van-e olyan, amit gondolatban nem tehetek meg, mert már azzal is túllépem a határt - már ennyivel is több esélyt adva az adott eseménynek.
mert elég élénken emlékszem még, amikor (szerintem olyan 6-7 évesen) elkezdtem arról ábrándozni, hogy valami rettenetes balesetben meghal a családom. például. és igyekeztem ezeket kitörölni a fejemből, mert tudom, hogy direkt csináltam, de persze egyáltalán nem akartam volna igazából...
aztán persze ezek elmúltak, de később is kifejezetten jó érzés volt mondjuk (éppen aktuális) szerelmem tárgyát képzeletben megölni - már nem én öltem meg, de én képzeltem, szóval végül is...ráadásul nem, egyáltalán nem voltam nagyok kicsi. de aztán majdnem kiveszett belőlem az ilyen megnyugtató ábrándozás képessége (vagy nagyjából a szexualitásra redukálódott, de az más) és jött helyette ez a mostani. amiben egyből a gyakorlati indíttatást teremti meg egy gondolat. és ezért merült fel megint ez az egész.
hogy most közelebb van a valósághoz, ami megfordul a fejemben? "etikátlan" elképzelni, hogy egy konyhakéssel kiszabadítod magad a testedből? vagy hogy adott esetben kidobnád a tengerimalacot a másodikról, mert olyan hangon visít? nem dobnám ki. és nem készülök konyhakéssel kiszabadítani a lelkem. de nem tudom, hogy ez csak helyzet kérdése, vagy mivel megszülettek - akár meg is tehetem őket, ha eléggé lelazulok. ha már jobb szót nem találtam rá.

egyensúly.

ezt a bejegyzést majd a fogorvos által belém tolt nem kevés érzéstelenítőre fogom fogni holnap:)

hogy a darabok igazából már meg is voltak, csak kellett valami, hogy összeálljon az egész. és az első értelmes gondolatom az volt, hogy ezt magyarázta kedvenc magyar tanárom, amikor a katarzisról tanultunk:) megfogalmazhatatlanul tömény. egyszerűen kellett pár hónap, hogy már ne tudjak kitérni a legrosszabb elől - ráadásul visszanézve a rettegés volt a legpusztítóbb az egészben, de első lépésnek elég volt ez is. ilyesminek képzelem el a halált: megadod magad, átszakad alattad a föld és belezuhansz...aztán valahogy visszakerültem az adott pillanatba - hazaérős érzés, megkönnyebbülés, pedig akkor voltam először igazán szomorú.

durva, mekkora boldogságot tud okozni csak az, hogy életképes vagyok.


Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája