listaírás, hiányzó darabok hosszas keresgélése (hol a bicskám? emlékszem, hogy rendet raktam és találtam neki egy jó helyet. elkértem a húgomét jeee:D) és az érzés, hogy valamit elfelejtek (a helyes megfejtőnek...). botrányosan kevés cuccom van, garantálom minden nőtársam döbbenettől kikerekedett szemét a ruhamennyiség láttán:))



ooh ooh oooh

bár az első ismeretség innen:)

amikor - kicsit kevesebb, mint egy éve - kitaláltuk, hogy El Camino, egészen más volt a motiváció. a gyaloglást sokkal jelentősebbnek tartottam, vagy csak egyszerűen azt éreztem, hogy nem most van itt az ideje, ráadásul időm sincs rá elég, szóval így jött az ötlet: a bringa. de akkor még azt gondoltam, hogy egyetem előtti felnövési szertartásként lesz rá nagy szükségem, vagy valami hasonlót hiányoltam éppen, de azóta rengeteg minden változott.
már nem az egyedüllét, a felelősség vagy a szürke hétköznapok a legnagyobb félelmeim.
inkább a saját testi-lelki szimbiózisom, egyensúlyom, egységem (az ember önálló egységként és a világ részeként is jól működő állapotára a tökéletes kifejezés kerestetik) törékenysége, megzavarhatósága. kényszercselekvések, sűrűsödő depresszív mélyrepülések, szokásos testképzavar bedurvulása, minden negatív körenyezeti tényező túlreagálása...mintha egy beteges alteregom lenne bennem egyre erősebb, amit nem is értek...illetve talán.
azért mégiscsak majdnem egy évig nem leszek itthon (és nyilván a rengeteg pozitívum miatt, de mégis), illetve hiába van most erre szükségem (ismét hasznos emberré leszek), fogalmam sincs, hogy mi lesz. kurvanagy ellentmondás, hogy ezt akarom, közben pedig szépen lassan helyet kapott bennem egy másik ember, csakúgy, tejesen magától értetődően, viszont ilyenkor hiába a saját gyomori megérzésem, hogy ez így jó (mindenféle elkövetkezendő esetleges bonyodalmak ellenére), igazából az elfogadásomat máris ki kéne terjesztenem egy csomó tőlem független tényezőre. és ez kibaszottul nem egyszerű.


már csak egy hét és viszem haza a kagylót:)

RIP

Fred.
az egész annyira szürreális. mielőtt elindultam itthonról egy pillanatra teljesen bepánikoltam, hogy csak a felelőtlenebb családtagjaim maradnak itthon és mi lesz szegény tengerimalacokkal, ha nem adnak nekik vizet mondjuk. ilyen gyomorszorongató szar volt (de ilyesmire mindig is túlérzékeny voltam, 17 évesen még javában állatorvos akartam lenni), de aztán írtam nekik emlékeztetőt és el is felejtettem az egészet. tegnap éjszaka hazaértem és pont mielőtt elaludtam volna (azon gondolkoztam, hogy semmi sem a régi) rájöttem, hogy az egyik olyan hangot adott ki, amit még sosem hallottam - mégiscsak majdnem 7 éve hallgatom a zajongásukat, egyből fetűnt. kicsit győzködtem magam, hogy semmi extra, csak mittudomén...aztán már egészen biztos voltam benne, hogy baj van, amit elég jól alátámasztott a látvány: teljesen természetellenes szögben fekvő kedvenc disznóm, a lábán mászkáló kis férgekkel. egyértelmű volt, hogy belőle jöttek ki, hogy eszik - még egy kicsit eszemnél voltam és megállapítottam, hogy olyan légylárva szerű állatok és sehol máshol nem mászkálnak körülötte, aztán teljesen sokkos állapotban megpróbáltam a heyzet komolyságáról meggyőzni apámat, ami 1 óra tájékán nehezen ment, főleg mert ő nem látott semmit és mert erős fenntartással kezeli a - szerinte rágcsáló mivoltuknál fogva értelemmel nem bíró - malacokhoz fűződő gyerekes érzelmi viszonyomat. aztán persze irány az ügyelet, egész úton a szemem előtt lebegett a kép, hogy ezek belülről felfalják éppen és minden egyes eltelt másodperccel rosszabb lesz, ráadásul az én hibám, mert nem vettem észre hamarabb. nem mertem bemenni, egyrészt mert féltem, hogy lehányom az orvost, másrészt szemmel láthatólag eléggé szenvedett, szóval kint szépen megvártam, amíg beigazolódik a gyanúm a légylárvát illetőleg és elaltatják.
nem is kértem el eltemetni, annyira ki akartam verni a fejemből a képet, az egész tényt, hogy 7 év után így végzi a természet a dolgát, hiába mentettek fel (azt mondták, hogy ez csak azért történhetett, mert már annyira öreg volt és mindegy mennyire tiszta helyen él, vagy hogy mit eszik, egyszercsak kikeltek a kis cuccok...).
a gyerekes viszonyról meg annyit, hogy persze rágcsáló, de igazából elég karizmatikus volt és elég hosszúéletű, hogy személyes kötődést alakítsak ki vele, az agytérfogat nem számít. nagyon szeretetre méltó háziállat volt.