amikor - kicsit kevesebb, mint egy éve - kitaláltuk, hogy El Camino, egészen más volt a motiváció. a gyaloglást sokkal jelentősebbnek tartottam, vagy csak egyszerűen azt éreztem, hogy nem most van itt az ideje, ráadásul időm sincs rá elég, szóval így jött az ötlet: a bringa. de akkor még azt gondoltam, hogy egyetem előtti felnövési szertartásként lesz rá nagy szükségem, vagy valami hasonlót hiányoltam éppen, de azóta rengeteg minden változott.
már nem az egyedüllét, a felelősség vagy a szürke hétköznapok a legnagyobb félelmeim.
inkább a saját testi-lelki szimbiózisom, egyensúlyom, egységem (az ember önálló egységként és a világ részeként is jól működő állapotára a tökéletes kifejezés kerestetik) törékenysége, megzavarhatósága. kényszercselekvések, sűrűsödő depresszív mélyrepülések, szokásos testképzavar bedurvulása, minden negatív körenyezeti tényező túlreagálása...mintha egy beteges alteregom lenne bennem egyre erősebb, amit nem is értek...illetve talán.
azért mégiscsak majdnem egy évig nem leszek itthon (és nyilván a rengeteg pozitívum miatt, de mégis), illetve hiába van most erre szükségem (ismét hasznos emberré leszek), fogalmam sincs, hogy mi lesz. kurvanagy ellentmondás, hogy ezt akarom, közben pedig szépen lassan helyet kapott bennem egy másik ember, csakúgy, tejesen magától értetődően, viszont ilyenkor hiába a saját gyomori megérzésem, hogy ez így jó (mindenféle elkövetkezendő esetleges bonyodalmak ellenére), igazából az elfogadásomat máris ki kéne terjesztenem egy csomó tőlem független tényezőre. és ez kibaszottul nem egyszerű.


már csak egy hét és viszem haza a kagylót:)