hogy a darabok igazából már meg is voltak, csak kellett valami, hogy összeálljon az egész. és az első értelmes gondolatom az volt, hogy ezt magyarázta kedvenc magyar tanárom, amikor a katarzisról tanultunk:) megfogalmazhatatlanul tömény. egyszerűen kellett pár hónap, hogy már ne tudjak kitérni a legrosszabb elől - ráadásul visszanézve a rettegés volt a legpusztítóbb az egészben, de első lépésnek elég volt ez is. ilyesminek képzelem el a halált: megadod magad, átszakad alattad a föld és belezuhansz...aztán valahogy visszakerültem az adott pillanatba - hazaérős érzés, megkönnyebbülés, pedig akkor voltam először igazán szomorú.

durva, mekkora boldogságot tud okozni csak az, hogy életképes vagyok.


Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája