Na most megtapasztaltam a csoportterápia azon részét, ami eddig maximum egy amcsi filmes sztereotípiaként élt a fejemben. Hogy akkor most mondja el mindenki szépen a hetét - de tényleg, szépen elkezdtem mondani, viszont csak közben derült ki, hogy volt olyasmi is a héten, ami fel sem tűnt. Vagy legalábbis más színben tűnt fel: egy ötperces felháborodott monológ közben eszméltem rá, hogy miért is volt ez ennyire fontos.
Előbb kezdtem el spontán sírni a mondat közepén, minthogy az agyamig eljutott volna bármi belőle. Nem volt rossz:)
Asszem elég lényeges pont, hogy általában azt gondolom magamról, tudom, mi a probléma - ami nem lenne baj, ha észrevenném, amikor nem tudom és nem azonosítanék okként valami tök mást reflexből...
Mennyire kegyetlen dolog, hogy a szüleim nem halhatatlanok, nem istenek és nincs mindig igazuk, hanem már nem hozzájuk képest nézem a saját igazam. Nem relatív. Nem álltam bosszút, amiért igazságtalanul (félelemből, nem tudom) degradáltak, mert nem kellett bebizonyítanom magamnak a véleményük hamissá nyilvánításával, hogy most kivételesen igazam volt. És nem örültem, hogy hibáztak, mert nem releváns, a következmény nem nekik kell, hogy megfeleljen. És ettől valamit teljesen elvesztettem belőlük. Elég rémisztően korlátolt tud lenni a gondolkodásom pedig még a lovagokat és lókötőket is megoldottam:)
This is England
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése