mert az valahogy veszendőbe ment egy hirtelen bealvás következtében, pedig nagyon belelkesedtem- de a lényeg maradandó.
leginkább (azon kívül, hogy ha lesz idén városszociológiám, biztosan begombázva fogok tanulmányt írni) a démonűzés, ahogy a legsötétebb szorongó rettegésből mégis sikerült a legkedvesebb, világra hangolt énemig eljutnom.
és az emberek, akik sugározzák magukból, ami bennük van - gondolom mindig, csak ügyesen leplezik a külső benyomásukkal (már az én nézőpontomból, bár volt egy kis vita, hogy ez most csalás?).
leginkább megkönnyebbültem, ahogy egyensúlyba került minden - a zombis jelenetek, filmes bevágások és az összetartozás rész már a szárnyalás maga volt. az őszinte, hibátlan fókuszálás viszont brutális - az életet emésztő belső rohadás saját emlékénél nyomasztóbb volt a már szinte megtestesült, teljes erővel tomboló arcával szemben állni és tudni, hogy nem tudok küzdeni ellene, mert nyilván mindenki csak a sajátjával. viszont azzal katartikusan jó volt. hajnalban hazafelé éreztem, ahogy a teljesen relaxált lelki békém sugárzik a neonrózsaszín pulóveremen át... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése