Tóték még most se bírtak szólni. Az őrnagy bevitte kofferét, aztán visszajött, s a tettvágytól buzogva így szólt:
- Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit...
Elhallgatott. Nézelődött.
- Ejnye már - mondta. - Hová lett az új margóvágó, kedves Tót?
Tót megpróbált válaszolni, de ez csak a harmadik nekifutásnál sikerült neki.
- Levittem a kertbe, mélyen tisztelt őrnagy úr.
- Miért? - csodálkozott az őrnagy. - És hová?
- Csak ide a mályvákhoz - mondta szolgálatkészen Tót. - Tessék parancsolni, mindjárt megmutatom.
Eltűntek a sötétben.
Mariska és Ágika ott maradtak, álltak, a sötétbe meresztették a szemüket. Látni nem láttak semmit. Egy ideig nem is történt semmi. Aztán tompa döndülés hallatszott. Ettől megrázkódtak. Aztán megint lecsapott a margóvágó acélkarja; ettől a döndüléstől is megrázkódtak. Úgyszintén a harmadiktól is.
Megint elmúlt egy kis idő. Aztán visszajött Tót. - Miért álltok itt? - kérdezte. - Menjünk lefeküdni.
Megágyaztak. Levetkőztek. Ágyba bújtak.
Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken megkérdezte: - Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?
- De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.
Feküdtek, hallgattak, forgolódtak. Oly fáradtak voltak, hogy végül mégiscsak elnyomta őket az álom. Tót azonban alva is forgolódott, rúgott, nyögött, egyszer majd kiesett az ágyból.
Rosszat álmodott talán? Ez azelőtt nem volt.