muszáj

nem értem, miért nem találom meg a köztes nyugalmi állapotot a két véglet között. hogy hiába vagyok érdeklődő alapból, mégsem tudok beengedni semmit. a legalja a befordulás. igazából lehetne épitő, mert pl. a meditáció az, de ebben az esetben szellemileg egyáltalán nem vagyok befogadó, teljesen passzívan és tompán hagyom, hogy a elveszettség és az önutálat felőrölje az összes előremozdító tényezőt. a másik véglet a péntek éjszakai ábrán volt látható először, nem tudom, hogy ez a magány elleni tiltakozás, vagy a ki nem adott szerelmi érzéshalmaz, vagy csak tényleg ennyire mélyen érintett, de ez ugyanaz az őrület csak tökéletesen kifelé fordulva, valami eszméletlen hiányérzet, hogy nincs terem, nincs átjárásom a másikba.

életem ordas kudarcaként élem meg, hogy nem tudok változtatni, hogy a felvételimet áldozom be az érzelmi életemért, hogy hagyok elmenni magam mellett fontosnak gondolt dolgokat, azért, hogy folyamatosan doppingolva legyek valamivel, ami segít megélni ezt a szart egy élhetőbb formában, vagy segít elmenekülni a valóság üressége elől, de milyen szép, hogy egyáltalán nem tudom, hogy melyik, végülis a valóságot is elég nehezen határolnám be...


tök jó volt egy darabig azt gondolni, hogy ugyanmár csak túlreagálom kissé, de a túlreagálást általában egy másik nézőpontból visszanézett belátás követi, ami esetemben elég régóta várat magára...és a gondolatmenet innentől olyan szárnyalásokba kezdett, amit írás közben nem tudok követni