Újabban minden kis történésből induló gondolatsor végeredménye ugyanaz a nem túl megnyugtató következtetés: nincs jó és rossz. Én döntök - ha nem is feltétlenül a jólfejlett agyammal.
És egyébként meg itt van, kurvára szép, komolyan, csak éppen szorongathatom kicsit még, aztán elkopik, mert miért ne...milyen hihetetlen szemétség! Utálom, tényleg utálom, de a kétségbeesés most (már?) nem aktuális. Élénken bevillant az emlék, ahogy az óvónénink mindig azzal vigasztalt: (...) majd elmúlik, majd nem fáj. Igaza van. Elvileg:)
Tekerni, siklani szeretnék, nagyon.
"ugyanmár, jóéjszakát"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése