Azthiszem kissé megrendült a bizalmam magamban, azért nem normális dolog bezúzódni a hegybe, főleg így nem (a sztorit mindenki ismeri és majd leírom, de mivel két napja folyamatosan mesélem és mindenki mást mond kicsit ((negó a lényeg)), kezdem nagyon utálni). Mikor felkeltem a földről és rájöttem a nagy helyzetre, először legszívesebben visszatekertem volna tíz perccel, annyira tehetetlennek és nullának éreztem magam...aztán mikor már az útán sétáltam jöttem rá, hogy azért örülhetnék is.
Szerencsére reggel semmi baja nem volt a hátamnak, bár minden izmom fáj, főleg a nyakamban, meg kissé szédülök, valószínüleg a fejem is kapott.
Anyámnak jobbulást itt is!
Ezt leszámítva az idő két napig fos volt, viszont amikor nem, akkor nagyon szép. Az első napi repülést is jól elcsesztem, de ekkora madarakkal soha életemben nem tekertem még! És imádom azt az érzést ami megszáll ahogy szépen bekészülök, várom az ablaknyitást sokad magammal és aztán végre huss...
A sátrazás nagyon kultúrált volt, a fiúk kevésbé, de ezen mondjuk nem lepődtem meg, és egyébként alaptalan volt a félelmem, miszerint négy nap túl sok lesz velük.

A legrosszabb az egészben az volt, amikor hazaértem. Régebben jó volt amikor végre ismerős útra értünk és a saját kádamban fürödhettem, de most inkább eltolnám valahová két hónapra. Nyomasztó visszarázódni a szokásos menetbe, szerencsére már csak ez a hét van...bár ha belegondolok, hogy mi lesz jövőre, azért attól sem vagyok nagyon lelkes. Najó, most alapból sem vagyok nagyon lelkes és közben éppen matekból kéne hajráznom, shit.