A mai napom egészen különlegesen kezdődött: lehetőségem nyílt zuhogó esőben, éhgyomorra egy befőttesüvegnyi friss reggeli pisivel betántorognom a Béke téri laborba, első emelet.
A recepciós néni hihetetlen ember(iség)ismerettel a TAJ kártya átlátszó műanyag tokjába csúsztatta a vérvételre szánt sorszámomat és elküldött pisit öntözgetni, ami nagyon vicces is lehetett volna, ha nem lett volna ott az enyémen kívül még nyolc másik és lett volna szappan kézmosás céljából. A vérvételt intéző nőnek az együtt töltött 5 percünkből egy pillanatot sem sikerült a szemembe nézve töltenie, pedig legalább négy mondatot is beszélt hozzám - gondosan a kezemre-lábamra-asztalra meredve, így egészen futószalagon érezhettem magam.  
Legalább nem kellett látnia a kissé eltorzult és erősen a kávéautómatára koncentráló arcomat a kis fintorokkal, amiket képtelen voltam visszafogni, amikor a tű végén üvegcsét cserélgetett.  
"Üljön le öt percre az ágyra és szorítsa rá" -  mellettem egy ijedt arcú terhes nő, szemben egy másik a pasijával veszekszik, amiért az nem olvasta el a dohányzás ártalmairól szóló szórólapot, miközben az pont neki szól - pár perce még sírt a vérvétel okozta trauma hatására.

Lesz elég türelmem nekem ehhez?

The Prophet Is a Fool