Próbálom utólérni magam a feldolgozatlan élmények tömegével, de nem kaptam túl sok időt.

Nagyon megszerettem Londont, pedig nem volt elég ennyi idő semmire, de életemben nem éreztem még ezt, hogy nem csak körülnézni szeretnék, hanem ott élni, mert annyira izgalmas és barátságos és gyönyörű szép. Egyszerre éreztem magam egy ultrafelvilágosult (nem tudom mi a jó szó erre az egészre, az emberek viselkedése és az egész működés, de majd remélem tanulmányozom még) helyen, de közben a Temze partján elég sokszor eszembe jutott Penge Mackie és az egész történet, ott lebegett a véres hullák szelleme:)


És közben meg én ültem a Heathrow dohányzós kőkockáin hajnalban, kiélvezve a pillanatot, nem gondolva a következőre. Ebben már igazán gyakorlott vagyok. Csata van megint: a józan ész és a fejvesztett női lélek, hogy bazmeg ez (is) így a legjobb, és nem csak nekem, de közben meg nem tudom honnan ez a nagy meggyőződés... Nem az egyedülléttel van baj, hanem azzal, hogy megint nem tudom elfogadni, hogy nem az én hiányosságaim juttattak ide.

A British Museum indiai és afrikai része, a Regent's Park, a Tower, az ominózus egyedül eltévedés és a National Gallery impresszionista felhozatala, a vonatozás, az épületek, a nagy megdöbbenés, hogy felnőttünk vagymi, mind megérdemelne egy külön bejegyzést. De az alvás valahogy jobban motivál egyelőre:)

2:18 van, szóval kb most szállsz le:)