remélem nem lesz minden reggelem ilyen születés szerű, ahogy magamhoz tértem úgy szakadt rám az egész, egy kurvanagy betöltetlen űr, ami kitudja meddig fog még tátongani.

és most baromira nem tudok arra gondolni, hogy ezektől leszek bölcs ember, nem akarok tanulni belőle többet, nem akarok felnőttként viselkedni, és elfogadni a veszteséget. pedig tudom, hogy most ennek jött el az ideje.

emlékszem 16 évesen hogy tudtam szenvedni plátóilag, hónapokon át haldokoltam és utáltam a világot, amiért a szerelmet az emberiségre szabaditotta. most már nem tudnám ezt őszintén csinálni, bár lenne hozzá kedvem. öregszem:)


zenei aláfestés