Sikerült teljes kómában délig aludnom, álmomban macskákat és tengerimalacokat mentettem és ismét (szerintem lassan a századik ilyennél tartok) sok emberrel és rengeteg cuccal menekültem ismeretlen tájakon...utáltam felébredni.
Az első pillanatban még nem voltam tudatában semminek, aztán egyszercsak minden rámszakadt, alig kaptam levegőt, most is csak azért írok, mert nem lehet úgy elkezdeni egy napot, hogy semmit nem akarok tőle, csak várom a következő alvást.
A végső döfést a rideg valóságra rádöbbenés adta meg, hogy bármi történik is a valóságban, az elmélet soha nem változik.



Én vagyok az elpusztíthatatlan, szóval ideje lenne összekaparni magam, végülis minden segítségem meg van hozzá és most nem a kávéra gondolok kivételesen:)