alapvetően úgy gondolom, hogy a családi összejöveteleken teljesen fölösleges újra és újra kiakadni a sekélyes beszélgetéseken, vagy éppen a nagymamák igyekezetén, hogy kis zsírdisznót neveljenek belőlem - mindig meg lehet találni azt az embert, akivel lehet másképp

és ugye a toleranciámat vesztem el először, ha kicsit be vagyok készülve, szóval egyszerüen képtelen vagyok felfogni, hogy lehet tízezredszerre is elmondani ugyan azokat a sekélyes baromságokat!
nyilvánvalóan a legfontosabb a kajáról dumálni másfél órát (meg utána anyukám kedves siránkozását hallgatni, hogy halálos mennyiségű mittudoménmit emészt még mindig), utána pedig - és kivételek persze mindig vannak - lehetőleg minden lehetséges negativumot felhozni:de és ha elutazom egy évre hogyan viszek ennyi téliruhát? jaj szegény húgom nincs itt. rohadt meleg van. a szomszédunk egy fasz. stb, ez az anyai oldal, mert a másik oldal minket (idősebb unokatestvérem és én), hülye waldorf-növendékeket cikiz, mert mégiscsak kell valamin röhögni és erre a mi irreális életvitelünk a legalkalmasabb. és persze kedvesen csinálják, de mégis szemmel láthatólag van aki egyáltalán nem érti az egészet (camphillbe menni karrier szempontból nevetséges...).

komolyan kérdezem, kedves intelligens emberek (alapvetően imádom őket nyilván) miért nem találnak maguknak érdemi beszédtémát - programot - valami érdekeset, ami nem a szokásos körök lefutása?! mert ha valami nyomasztó, akkor ezt látni az.

és közben még én aggódom itt, hogy neo túladagolta a pirosat