Igazad volt

Jézusom. Van még élet, a nem hiszem el, a sértett düh, a másik hiányának mardosó érzése után. Hogy hiába szeretem nagyon, hiába tudunk más szinten egy minőségi baráti kapcsolatot kialakítani, ettől még nem a felszabadult öröm számomra, hogy már nem hiszek a szerelmünkben - itt a lehetőség, örülhetnék a szabadságomnak, a nyitottságomnak, hogy nem az hiányzik, hogy mellettem legyen, de nem örülök. Elvesztettem az egyik legszebb dolgot az életemben, mi a faszért örülnék?! Egyáltalán miért történt ez így? Hogy nem volt igazam, amikor azt gondoltam, hogy ő az, vagy csak nem akartam tudomást venni arról, hogy nekünk nem az együtt élés a megfelelő forma?

Szerdán azt álmodtam, hogy leszakadt az ég és a világon az egyik legfontosabb dolog megsemmisült - bár valamiért ez a foci képében jelent meg. És akkor ott tudtam, hogy ez előbb utóbb mindennel megtörténik.

Tegnap értettem meg, hogy már meg is történt. De ha most nem egy  univerzum összeomlásaként élném meg a végét, akkor nem lehetett volna az, ami.


Szóval ez volt az utolsó bejegyzésem, máshol, más formában - így teljesülhet a vágyam, hogy minden dermedjen meg egy pillanatra, mielőtt a világ csak megy tovább, mintha mi sem történt volna.

kulturális relativizmus

fuckyeah

"A halogatás az ellenséged - az időelbaszás bűn!" stb...

jelentés, közös valóság -  azon belül is a tudat és a maradék.

...and it's coming closer

hát csak gyere. még nem tudom hogyan szelídítem meg a mindent elsöprő dühöt, ami tisztára mossa az szívem agyam. de nincs ezzel semmi baj. nem is tudom, hogy miért - megöregedtem, vagy csak ami nem öl meg alapon. a sötét nem lépi túl a hatáskörét, nem eszi meg a jelenem, sem a jövőm. észre sem vettem, hogy kész vagyok megbarátkozni a magánnyal. lehet, hogy mindig is egyedül voltam, de nem bántam meg semmit. ha most akarsz menni, menj. tudod, hogy szeretek örülni, ha újra látlak és csak remélem, hogy  még így vagy úgy, de tudok majd neked örülni. hogy egyszer majd megértem, hogy lehet összeegyeztetni a múltam a jelennel. hogy a helyedre kerülsz és szembenézel magaddal - vagy legalább én elfogadom, hogy nem akarsz.

domino dacing

szerencsére a kivitelezés elég jól tompítja a lényeget :)

napi felfedezés

los

nem a kötelező születésnapi katarzis. töréspont, ami rituális dimenzióváltássá tette azt. kell a három lépés, hogy egészében látszódjon, amit nem értek. a lépkedés irányát kiszenvedtem, mindazokkal, akik velem lépkednek. lehet, hogy rosszul választottak, de ha valamiben biztos vagyok, akkor abban igen, hogy én viszont nem választok rosszul. szerencsés vagyok, hogy megtalált, megtaláltam. hogy elengedtem, hogy megtalálhatom.

soha nem bántam meg, hogy ilyenné váltam általa. azt csak most értettem meg, hogy mennyire fájna, ha lenne mit. ha én lennék rossz választás.















"úgy futok, hogy utolérj..."

krízis

élet. szabadság. perspektíva. befogadás. szeretet. szelídség. távolság. ráhangolódás. biztonság. emberi. egyensúly.

szenvedély. fájdalom. feszültség. nyomás. szeretet. kötődés. pillanat. közelség. rettegés. hasadás. halál. transzcendens. 

köszönöm. ideál. izzás. félelem. káosz. szeretet. magány. vibráló. 

http://soundcloud.com/andr-s-bihari/hidden-hopes#new-timed-comment-at-522850

2012 ?:)

level2

What I Want

szélsőségek, megint, mindig. nem fogom fel, hogy veszíteni mennyire egyszerű - mondanám, hogy az idő az ellenségem, de tudom, a pillanat-idő viszony más dimenzióba helyezi a kérdést. megfojt a múltam, magával ránt az ismeretlen közeg, szétszakítanak a felkavarodó szilánkok - erős kötés a fájdalom.

egy látens felnőttkezdemény edzettlen lélekfolyamát zúdítom a tengerbe, rég nem szerettem így.

You Don't Have a Clue

.

csak közhely hasonlatok lebegnek a szemem előtt - oviból isibe, kedvenc könyv utolsó oldal, Quimby, felnőttem.  éjszaka végre mozdult minden, reggelre már az újjászületés kellemetlen törékenysége töltötte ki az űrt. és ez így van rendben. vizsgaidőszak?


mennyire utálom a "the end" feliratokat a mesék végén! mégis ki nem veszi észre magától? elég a csend.

és az okosság az ajtókról.

Kalocsai Fegyház és Börtön. Büntetés-végrehajtás. A folyamatot lefedő, a szabadságvesztés mértékét, jutalmat és büntetést szabályozó fogalmak hosszú skálája kavargott a fejemben - már lefelé.
Foucault, ellenőrzés, meg mindenféle alapokosság, amivel az ember szociológián másodévesen már találkozott (és amik az én esetemben csak további homályt derítettek fel). Megdöbbentő, hogy a fejemben összeállt kép, amit kb. 25 évvel ezelőtt tartottam volna reálisnak, mennyire jól megközelítette a valóságot! Csak pár férfival futottunk össze, semmi személyes kontakt és a mindenféle funkciójú helységek, gyakorlatok végignézése, -beszélése volt az egész, ennek ellenére hatalmas sóhajjal távoztam az épületből...
Hazafelé egy 160 disznót szállító kamion vett fel minket (többek között), tehát a továbbgondolása a történetnek félbeszakadt egy "az élőállatszállítók nehéz élete" kiselőadás által - így utólag egy kérdésem mindenképpen van: azt értem, hogy kell a biztonság tudata, hogy aki egyszer túllépte a határt, nem szaladgál köztünk (amúgy dehogynem, de akkor is értem). Azt is értem, hogy ennyi elmélkedéssel töltött idővel kezdeni kéne valamit és változtatni akarunk a bekerülteken. Azt viszont nem értem, hogy a folyamatos, a büntetést hangsúlyozó alázások tulajdonképpen nem a társadalom bosszújának megnyilvánulásai? És ha valakin alaposan bosszút állnak, az nem mentesül a saját magával való szembenézéstől? És most nem egy nagy belső moralizálásra gondolok, hanem egész egyszerűen arra, hogy ha a hosszabb időt bent töltöttek ennyire gyakran visszaesők, akkor nem teljesen nyilvánvaló, hogy nem a szopatás a leghatékonyabb megoldás?

Miért a vizsgaidőszak előtt kezdek el valami tök máson kattogni, mint amin kéne?:)

Remélem a malackák élve jutnak el Grúziába.

aktuál

világosban végezni hétkor - a hét tanulsága (már hétfő van) mégis a közéletre reflektálás volt számomra: alapvetően félek véleményközösségbe keveredni és az eddigi tevékenykedésem csak simán csoportmunkaként értelmeztem, de a helyzet fokozódásával eltolódtak a határok. a szükséges bizalom, hogy a pillanatnyi csoport egyik tagja sem tesz olyat, ami az én arcomra ne férne rá - egy jól működő bázisdemokratikus (úristen) felállás eredménye volt. ettől még folyamatosan kísértett a tudat, milyen közel áll egymáshoz az öncélú hőzöngés és a szükséges civil aktivitás.

két órán keresztül hallgattam a vita fontosságát az álláspontok fejlődésében (bezzeg az angolszász demokrácia és a konszenzus), de gondolattól a vállalható formáig is annyi minden történik...ja, hogy ezért kéne többet írni

egyike az egyre hosszabb és energikusabb kitekintések az ostoba taszító emberhalmaz dimenzióból, bár néha vissza kívánkozom az érinthetetlenség tisztaságába. megtanultam együtt élni vele, de persze még reménykedem, hogy ez is csak egy átmeneti állapot

vasárnapi családi idill

napsütés, húsvét - a szomszédban futkosás, csapkodások zaja: mit csinálsz, nem megmondtam hogy...azonnal gyere ide!! akkor mi volt ez a zaj, amit csináltál?! üvölt kedvesen az anyuka, de innen már nincs megállás:

"- nem érdekel, fogd be a lepcses pofádat, elég volt - takarodj innen, takarodj!

- te ezen ugrálsz, te zokni, te idióta te...

- szét ütöm a fejedet, ostoba hülyegyerek! nem hiszem el!"

már várom a pillanatot, amikor egyszer olyat hallok, hogy felmerül bennem a gyerekbántalmazás gyanúja (nem mintha ne lennék benne már most biztos, hogy gáz van). nyilván nem akarok gerekeket elszakíttatni a családjuktól, más életébe beleavatkozni - de nem úszom meg a felelősségét, hogy gyerekeket terrorizálnak nap mint nap mellettem.

"A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése" (...)


C.G. Jung - ma szabad akaratomból szegődhetek zsenik nyomába, meg a sajátomba :) mi tizedelte meg a fakultatív kutatásaimat - lett a kérdésemből

nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű elfelejteni fontos dolgokat - amikről azt gondoltam már egyszer is, hogy fontosak. egyszer meglátok valamit, aztán nem veszem észre, nemár... de a vizsgaidőszakot tekinthetem átvezetésnek - most, hogy túl vagyok rajta és nagy a szám :)

Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

József Attila 1937

Castor és Pollux

vannak szar napok, fogadd el, nem lesz semmi baj - nem történt semmi visszafordíthatatlan...stb. elegem van a folyamatos küzdelemből, hogy hagyjam magam a szabályaim nélkül élni, de a következményeket is fogadjam el...bármibe bele tudom kényszeríteni magam. és hiába akkor a legjobb, amikor nem teszem - újra és újra szükségem van a bizonyosságra, hogy megtehetem, enélkül minden kicsúszik a kezeim közül és megbénulok a kudarc súlyától. ha nem akarnék megfelelni kicsúsznék a világból - amihez most épp elég közel érzem magam.

pedig pl. zseniálisan festek falat.

1011/2012 - elzsibbadt aggyal próbálom mérlegelni a lehetőségeimet, de még képtelen vagyok kreditekben gondolkozni...az előbb még ott álltam az út szélén (8-as, Vasvárnál) és realizáltam, hogy már azt sem tudom ma hány stoppom volt idáig. pedig mindnek baromira örültem! mentségem a 34C°

hihetetlen történetekbe botlottam bele, ilyenkor mindig visszatér a hitem az emberiségbe. szeretem az indíttatást, ami miatt valaki megáll és szívességet tesz egy ismeretlennek, amikor a helyzetből adódóan olyat kérdeznek/mesélnek, amit amúgy nem mernének, de főleg azt, amikor a végén ők is örülnek, hogy belém botlottak. csak utólag érzem a felelősséget, szóval igyekszem a legtöbbször párt találni, de egyedül egészen más arcokat látok.

Berlin leginkább felkavaró volt, Prága a legotthonosabb idegen város, a zsúfolt hostel a legjobbat hozta ki belőlem és utána igazán tudtam értékelni az erdőket, sziklákat, stb. viszont utazni vagy egyedül, vagy akivel jól ismerjük egymást. mert az egy dolog, hogy nem tudok igazán alkalmazkodni, de szarul viselem a köztes állapotot, amikor csak félig tudok megosztani egy élményt, viszont azt elvárják tőlem...nem tudom miért nyomaszt ez ennyire, de ilyenkor sokkal őszintébb vagyok magammal a kapcsolataimat illetőleg. talán ezért sokkal életszerűbben működöm azóta, még ha néha utálom is (pl. amikor ez két nap lázzal jár).

már most izomlázam van a tapétázástól, a festékeknél pedig legalább egy órát koncentráltam keményen (négy nap gondolkozás után), amivel szemmel láthatóan megerősítettem pár ember nőkkel kapcsolatos sztereotípiáját - de ez nem zavarja az esztétikai kérdésekben előtörő brutális perfekcionizmusomat, ami amúgy is épp elég belső feszültséget okoz:)

persze megint megfogadtam, hogy nem hagyom elkanászodni A listát, nem fektetek rengeteg energiát szélsőséges motivációimba (kivéve, ha tanulásról lenne szó) és nem esek szét csak mert vége a nyári üzemmódnak (már megtörtént). a listák is csak nyomasztanak. mennyivel egyszerűbb nem leereszteni. kár, hogy az maximum három hétig működik, utána van ez. hulla fáradtság.

van annak előnye, hogy hazaérkezésem után egy nappal kijött rajtam az állandó hányás - volt időm feltenni a képeket:) mondjuk másra most nincs kapacitásom, de majd bepótolom.

fél 6 helyett

mert az valahogy veszendőbe ment egy hirtelen bealvás következtében, pedig nagyon belelkesedtem- de a lényeg maradandó.
leginkább (azon kívül, hogy ha lesz idén városszociológiám, biztosan begombázva fogok tanulmányt írni) a démonűzés, ahogy a legsötétebb szorongó rettegésből mégis sikerült a legkedvesebb, világra hangolt énemig eljutnom.
és az emberek, akik sugározzák magukból, ami bennük van - gondolom mindig, csak ügyesen leplezik a külső benyomásukkal (már az én nézőpontomból, bár volt egy kis vita, hogy ez most csalás?).
leginkább megkönnyebbültem, ahogy egyensúlyba került minden - a zombis jelenetek, filmes bevágások és az összetartozás rész már a szárnyalás maga volt. az őszinte, hibátlan fókuszálás viszont brutális - az életet emésztő belső rohadás saját emlékénél nyomasztóbb volt a már szinte megtestesült, teljes erővel tomboló arcával szemben állni és tudni, hogy nem tudok küzdeni ellene, mert nyilván mindenki csak a sajátjával. viszont azzal katartikusan jó volt. hajnalban hazafelé éreztem, ahogy a teljesen relaxált lelki békém sugárzik a neonrózsaszín pulóveremen át... :)

-> Kasprowy Wierch

felfelé húgommal néha erősen emlékeztettünk a Frodó - Samu párosra, de amúgy eszméletlen szép hely! testközelből is zseniálisak a nagy hegyek - csak a tetején sajnáltam, hogy nincs nálam ernyő, de így tök más élmény. simán rá lehet kattanni.

és igen, meg kéne tanulnom rendesen fotózni...

bepakolás

most tapasztaltam meg hosszú idő után először, ahogy az ösztöneim mindent elsöprő erővel törtek ki a korlátok közül. rég nem féltem így magamtól. mintha valami régről nagyon ismerős erő szállt volna belém - nem tudom, miért érzem magam rosszul tőle, hogy nem vagyok olyan sebezhető. talán mert így aztán tényleg el vagyok falazva egy csomó mindentől. vagy csak simán fájdalom függő lettem - attól érzem magam élőnek, ha mozdul bennem valami...könnyebb ezt tisztán megélni. elöli a feszültséget, megtanultam megtisztulni vele.

a védelem kiélezi a gondolkodásomat, helyet ad az ürességnek, elveszi a reményét is, hogy igazán érezzek. hogy vigyázni kelljen rám. nagyjából itt vesztettem el a fonalat: muszáj elfogadnom magam, ha nem akarok tényleg ketté hasadni - de nem megy. mennyire kurvára nehéz elengedni a fontosakat - embereket, állapotokat, pillanatokat...

na ezért sírtam anno annyira, hogy már nem járhatok többet oviba, miközben vártam, hogy végre iskolába mehessek:)