Rászoktam a reggeli írásra.
Az elmúlt két hét életem eddigi legszarabb két hete volt (szerintem majdnem minden fellelhető emberi érzelmet sikerült megélnem:), viszont egyáltalán nem volt haszontalan. Sőt. Végülis jó alapozás volt a tegnapi szakadásnak, nagyon vicces érzés, amikor attól könnyebbülsz meg, amitől előtte a legjobban féltél - már ha ebben egyáltalán viccesnek lehet nevezni bármit is.
És a másfél heti kétségbeesős-gyászolós-önmaracangolós életérzésnek egy kurvanagy csalódás pillanatok alatt véget vetett. Nyilván tökéletes megoldás nincs, nyilván nem hibáztatok érte senkit, nagyon szomorú persze, de könnyebb.
Életemben nem éreztem magam még ennyire felnőttszerű lénynek.
El kéne kezdenem tanulni, de nagyon sebesen!
2 megjegyzés:
Úristen ha tudnád mekkorákat csalódtam én emberekben. Tegnap is. Hasonló cipőben járunk, de most már nincs visszaút. Tényleg vége.
Szerintem az nem baj, a visszautak a legveszélyesebbek:)
Megjegyzés küldése