kihasználom a lehetőséget, lehet osztani kettővel, ennyi napja nem aludtam nagyjából semmit...


kezd az egész létezésem kicsit lázálom szerűvé válni, ahogy a napi több órás tömegközlekedés hosszú belső mozizásokká alakult, az éjszaka ugyanez, csak néha legszívesebben kivágnám randalírozó tengerimalacaimat a szobámból, a sport jó, mert akkor legalább jogosan nem csinálok semmit, de nem elég, mindjárt felrobbanok, olyan mennyiségű szexuális töltés van bennem, hogy simán embert ölnék vele, közben pedig már attól rosszul leszek, ha valaki a személyes terembe lép. szervezetem látványosan lázad rossz gazdája ellen és megint nincs pihenés, vagy békés szomorúság, feszített hullámhegyek-völgyek, meg utálat, hogy nem tudok rendesen felállni és a vergődésemmel az éppen rendbehozott családi légkört verem szét, mindegy, hogy mennyire fontosak, bárm/kit lezúzok, am/ki a kezeim közé kerül...

a következetesség magabiztossá tesz:)

a lelkem mélyén valahol komolyan kedvelem ezeket a drámaian vicces pillanatokat, amikor hulla sápadt arccal, fekete és fehér ruhatáram összessége társaságában próbálok összehozni egy nem túl, de elegáns és ugyanennyire szexi kombinációt, amitől viszont kifejezetten kis törékeny benyomást keltek (pont nem erre pályáztam), a szemfestés amúgy sem sokat segít, ilyenkor bánom, hogy nem anyámét örököltem, mert a kék egyáltalán nem szofisztikáltan és elég félelmetesen világít...még szerencse, hogy az egésznek igazából semmi tétje nincs, csak a saját lelki békémhez kell, hogy azért mégiscsak komolyan tudom venni:)))

Repetition Kills You

ja és a hét egyik csúcspontja életem első önéletrajza volt, meglátjuk:)

kéz és lábtörést

csütörtökig elvonón, nincs youtube, blogírás-olvasás, napi egy mailnézés és kész. Freud is kibírja egy hétig nélkülem, tv-zni úgysem szoktam, este meg mondjuk alhatnék is néha. csak mert különben konkrétan teljesen fölöslegesen mennék érettségizni. most nem tudok jobbat, számomra is ijesztő, hogy mennyire leszarom az egészet.

egy kis csütörtök hajnali horror. persze tudtam, hogy valahol ott leskelődik, de erre azért nem számitottam... és igazából én vagyok a fasz, mert tudtam, persze, jó, hogy nem láttam eddig, de azért nem egészen így képzeltem el, hogy egyedül, meg majd jobb. végülis abba bele sem gondoltam, hogy itt is van letiltási lehetőség, de ma is tanultam valamit. csak milyen áron, ha meg még velem a legőszintébb, akkor nem akarom tudni a többit...majd hideg fejjel persze jobb, de most meg mögöttem áll egy év, amit megint nem tudok hová tenni, aludni viszont hiába szeretnék. a kis naív, aki azt hitte, hogy a bizalmával fogja megváltani a világot, de nem fogom, most csak a csalódás, és a talaj a lábalól kihúzva...

kezd kicsit toomuch lenni ez az egész, jelzésértékünek kéne vennem, hogy ha esetleg lennék szíves leszarni végre az egészet, akkor annyi szép dolog van még bazmeg!?

nemtudom, meg miért, meg mindegy is talán

"See these eyes so green
I can stare for a thousand years
Colder than the moon
It's been so long
Feel my love enraged
It's just the fear of loosing you
Don't you know my name
You've been so long

And I've been putting out fire
With gasoline..."

elég rég nem futkosott így a hideg a hátamon, pedig nem
először (meg nem másodszor) néztem meg...

az valami női sajátosság, hogy mindig visszatérünk egy adott állapotba és mindig változ(tat)unk általa? olyan érzés, mintha egy nagy örvény lenne az egész...hogy hiába tartok előrébb, megint jönnek ugyanazok a körök, hogy mennyi minden van, amit megosztanék, mert jó, mert csak, stb., bullshit, bullshit, bullshit, bullshit, bullshit...

testvérem felesége, álomfejtés, na meg a digitális fotós kölcsön - nemár, hogy csak a biosz meg a műszaki.

nevetséges, eszmefuttatás:)

sok szálon futó élményhalmaz, négy nap után újra a saját ágyamban, lassan alvás helyett álmodom. a konkrétumokat nagyon jól tompitom az olvasott sok okossággal, viszont azon elgondolkoztam, hogy volt, aki egy háborút is az álmára alapozott...

az idő rohan, nem tudom hová, tegnap négy rész Twin Peaks volt az adag - már koncepciónk is van, bár ennél lényegesebb, hogy egyáltalán többesszámban fogalmazhatok. az első sorozat, aminél csak a végkimerülés képes megkimélni egy következő résztől, egyik csapdából a másikba sétálok és nem fogok egy darabig erdőben mászkálni:)))

a legszebb pillanat a legnagyobb aljasulás közepette talált meg, kivételesen(?) egy lány személyében, a többi determinált véletlent is csak csodálom csendben.

hiányérzet van, minden szinten, de annyival jobban tudok figyelni, hogy ez kiegyenliti az egyre tompuló érzékenységet... Portishead: Roads

légy, ami lennél: férfi.

addig is.

Így szeretnék meghalni majd.

A nagy békesség oka a megértés, hogy attól még nem válik kevesebbé a szeretet, hogy az ember nem brutális formájában hordozza.

Itt már sokkal jobb:)

Kezdek beletörődni az ősz létjogosultágába, pár óra kószálás a Börzsönyben aztán tessék...hát eszméletlen szép szinek és mély csönd. A nagy mérleg születésnapját ünnepeltük, abban mindig van valami nagyon mellbevágó spiritualitás - utálom ezt a szót egyébként, biztos mert túl sok mindenre használják, én meg azt szeretném, ha mindenki arra használná amire most gondolok, hogy teret kap egy csomó intuitív és pusztán érzelmi folyamat (izé), de nem kell őket más formába kényszeriteni:)

Reggel derült ki, hogy januárig itthonmaradásra vagyok itélve - az első pánikolás után profin lefuttattam a smmibajmegoldod, ennekismegvanazoka programot és megvilágosodtam, hogy a tervezés után egyből a B-tervezésnek kell következnie, lehet, hogy én még egy C-t is gyártok...

Menni akartam már, rohadtul, kiütni magam munkával, találkozni kis pörgéseimmel, megnyugodni, hogy semmi baj nincs velem...devandevan.

azért remélem egyszer megtanulom maradéktalanül levetkőzni ezt a szintű önutálatot, mert így nem lesznek tükrök a lakásomban...pedig alapból semmi bajom nem lenne velük:)

ezzel búcsúzom a nyártól

és még valami mástól is. meg sem próbálok érthetően fogalmazni. csak álmodom valakivel heteken át, aztán egyszercsak a szellem már nem azonos az emberrel, akiből teremtődött, de közben már nem is tudom melyik az igazi. valószínüleg egyik sem, de akkor melyik volt, vagy csak szuper védekezőmechanizmusom van, de mindenesetre kurvára nem értek valamit, amit eddig érteni véltem. és mindenhonnan dőlnek a jelek, összemosva a valóst a nemlétezővel, vagy csak kitágítva a valósként értelmezett tartományt? túl sok a nézőpont és túl sok illúzió van a nagy érzelmek mögött, de ettől még valósként értelmezzük őket és abba már bele sem merek gondolni, hogy a hormonok és a képzelőerő együtt mire képes. vagy most lettem nyitottabb a világra, vagy most estem csapdába a fejemben, viszont szeretnék egy előgerinchúros fejlettségi szintjén élni inkább.

nem, most semmit nem próbáltam ki, csak megnéztem egy képet

09.16. London

mondd!

szeretem ezt. tudomtudom, mindenkinek lehetnek gyenge pillanatai:)

international

wow.

Az egyik fontos történés a mai főzés volt, bevállaltam a családi vacsit és nem csak jól sikerült (sikerélmény a köbön), de még rohadtul élveztem is(!) - sütőtökleves és gyömbéres hal volt az alkotás. Hát ja, a tapasztalatlanság némi plussz melót eredményezett, de laza három óra alatt megvoltam, mosogatással együtt:) A következő akcióban sok pisztácia lesz, mmm.


A másik ennél sokkal kevésbé nemes, de legalább ennyire érdekes kisérlet még mindig tart, mert egyébként mit keresnék itt egy hatórás hazaérkezés után... Meglehetős mennyiségű anfetaminszármazékot sikerült egy szívószál segítségével az orromba juttatnom, majd a hatás beálltakor a corvintetőn megtaláltuk az ennek megfelelő zenét is . Először, kb. a második csíktól számitott 15 perc elteltével jelentkeztek a tünetek: általános jókedv, élénkség, zenére kattanás. Ez igazából egyáltalán nem változott egész éjszaka, semmi hatalmas katarzis (illetve dehogynem, de nem ettől), semmi fáradtság, semmi negatív. Valahogy összefonódott a más állapot a saját normális viselkedésemmel, mert egyáltalán nem gondolkoztam másképp, mégis mindenre hatással volt. És nem bántam meg, pedig még mindig nem tudok ásitani sem, nemhogy aludni (letelt már 7.5 óra pedig), meg holnap (hehe) gondolom készen leszek. Nem pörögtem rá, de kifejezetten jó élmény volt, köszönet a közreműködőnek!


Éshátja, nice to meet you, tényleg:)

---------
7:29 - kezdek fáradni, végre ( a fű vajh leszedi erről az embert?)

sajnálom. komolyan.

és mondanám, hogy na ez így kurva szar, akkor minek, ne hülyéskedjünk már, de nincs is miért.

olyan, mint a honvágy, de nem mehetek haza és közben azt sem tudom mikor bombázzák le az egészet.

egyébként kifejezetten izgalmas - tartalmas hetem volt, szóval ezt én sem értem, de most nem is akarom.

bocs.