Mindig is tudtam, hogy a tömegközlekedés egy sajátos gyűjtőhelye az embereknek. Nem olyan mint az utca, ahol nem túl nagy tömeg esetén emberként lehet kezelni a többieket (nagy tömeg esetén állatnak), hanem egy doboz, ami miatt mindenki, aki egyedül utazik, beköltözik egy olyan részébe saját magának, ahol nem lehet megtalálni egykönnyen.
De abban az esetben ha nincs egyedül, a működés nem áll le és jön az, hogy én premier plánban mozizhatok, már ha annyira megfogó a történet. Ma nem volt mozi, de volt egy fiú, akinek az arca olyan volt, mintha egy zárkózott, támadhatatlan lány lenne erős álkapoccsal és macskaszemekkel. Ennek ellenére öt perc után vettem észre, hogy bámulom mintha röntgen szemem lenne, ami pedig nincs, de valami pont olyan volt mint amikor a 17. szülinapomon belebotlottam Mr. Világfájdalomba. Csak aztán egyszercsak jött a hideggyomor. Ugyanaz a hányinger keltő szájrángatózó idegesség, amit egy rágóval kombinál, és közben mintha semmit nem látna. Ami nem igaz persze, amikor mindentértően nevet az sem igaz, de az alteregójának legalább megvolt még az illúziója. Vagyis nekem volt meg.