Olyan mértékben vagyok összezavarodva, hogy ezt tényleg nem értem. Más szóval a gondolataim mind lényeglátók a maguk módján és valami fontosat boncolgatnak, miközben valaki más arcával szemlélem a világot (nem, ez most nem a személyes énem költői képekben, hanem konkrétan blogot olvasok a legmélyebb éreklődéssel, ami ugye erős hatással van rám) és természetesen egyik okfejtésemnek sem jutok el a végére jó judit szokás szerint. Egyszerre élvezem a lustaságom szabadságát és közben a képzeletemben már tombolnak a képek, arról mit is csinálhatnék, mit szeretnék inkább csinálni, de legfőképpen önfeledten azt a valamit, bármi legyen is az. Az önfeledés nem nélkülözhető dolog, bár erre már nagyon hamar rájöttem.
Igen, szóval a semmitcsinálásnál tartottam, (ezt csinálom éppen ma) aminél mennyivel jobban szeretem a csinálást , közben pedig enélkül is hiányozna valami. Túl sokat olvastam azokról, akik mindig attól félnek lemaradnak valamiről, és nem képesek mélyen beleélni magukat a pillanatba.