"Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak."





Szívszakadás egyből ébredés után az év utólsó napján.





(A hormonháztartásom nyakig benne van, az mentség? )

Az osztály megbukott szilveszter szervezésből. Mondjuk én sem engedém be a lakásba az egész állatkertet:)

Repülnöm kell:))

A Die Welle tetszett, pedig eléggé előitéletes vagyok a német filmekkel, ha nem ismered a történetet (egy valódi kísérleten alapuló Todd Strasser regény) akkor jobban beüt gondolom, nekem így is adta, németórára néztem mint Hausaufgabe, a pasi rendkívül érthetetlenül beszél, felirat nélkül elég halál ( már ha nem tudsz jól németül, bár a felirat néha szart sem ér mert fehéren fehér).

A lényeg.
A cél, az eszme, az igazság, a tökéletes - nem vennénk észre a lényegtelen nélkül, nem is létezne az ostobaság nélkül.
A hatalmast is az alávalók teszik azzá, ő mégis azt hiszi meglenne nélkülük. De ez nem igaz.
Hát tessék, mindenkinek ugyanakkora hatalma van, belátni, hogy a mi lényeges számára és mi nem.

Furcsa, hogy a leginkább értékelt tulajdonságok között az elfogadás nem szerepel. Pedig ha jobban belegondolok sokkal nehezebb valamit elfogadni, mint tíz körömmel (és foggal) harcolni érte, ellene. Mert harcolni nemes dolog, az elfogadás pedig az alkamazkodás eltúlzása, simulékonyság és gyengeség.
Én is tisztelem azt aki harcol, még akkor is ha meggondolatlanul, feleslegesen, semmit meg nem oldva, mert legalább tett valamit. És ez azért van, mert azt látom, hogy alapjában az ember nem sok mindent tesz.
Lehet, hogy ez az én egyéni szocproblémám, de azt látom, hogy vagy alulértékelik a képeségeiket, vagy félnek, vagy buták, vagy nemtudom, de az embertömeg ( oké, igen, nagyáltalánosítás van, de most legalább megy) nem használja ki, ami benne van. Azt, hogy nem egy kövön sütkérező gyíknak született. Mert a gyíkban több bölcsesség lakozik, mint sok homo sapiens Földlakó embertársamban.
És ez most nem egy kurvanagy fikázás akart lenni, hanem csak sajnálom! Sajnálom, hogy nem evidens, hogy felnézhetek egy felnőttre! És az idős emberek között nagyitóval keresgélhetem a bölcset, mert a többit megnyomoritotta a saját élete.
És vagy beleélem magam, hogy igen igazam van, és ezzel kimondtam az itéletet egy csomó ember fölött, vagy kételkedhetem a saját fejemben (mint mindig) és megkereshetem mindenkiben azt a kis darabot ami bennem biztosan nincs meg és mondhatom, hogy látodlátod, senkinél nem vagy több semmiben. Ami egyébként igaz. Nem érezhetné magát senki többnek, ha nem lenne kihez viszonyitani.
De ha nem viszonyitok senkihez, akkor hogyan tudnék tisztelni? Mást, magamat, mindegy. Márpedig a tisztelet az fontos, anélkül kis sütkérező gyíkok lennénk. Személyes normák nélkül, elfogadásra képtelen kis korcsok, akik még a saját kis csatájukat se vívnák meg, mert minek.

Ez most onnan jött, hogy kezdek megint kattogni. Nehezen megy egyszerre a kicsinek tűnő dolgokon tevékenykedni (vizsgák) miközben azt gondolom ennél sokkal súlyosabb dolgokkal nem vagyok tisztában.
És mégis iszonyatosan élvezem ezeket a kicsinek minősitett eseményeket (pl.stoppolás:)) mert valahol ezek teljesen hozzám tartoznak. És nem igaz, hogy ideges vagyok, mert tudom, hogy ezek jönnek-mennek én meg figyelek rendesen.
Nem lesz bennem minden soha, de én nem csak az vagyok ami bennem van.
De kurvára nem tudom elfogani! Nem fogadtam el még a saját lábamat sem, nemhogy ami benne van! Nem tudok előre gondolkodni konsrtuktív szándékkal, csak a már elkezdett meglévőt alakítani, mert annyi féle képpen meg lehet közelíteni valamit, hogy nem tudok választani, amitől az az érzésem támad, hogy egy meglehetősen szétesett és képlékeny gondolkodásom és egy rohadt vékony kis jégrétegen mászkálok ami alatt (bennem) egy irdatlan sötét lyuk van amibe igazából bármikor beleeshetek.

Kezdek örülni a töritételeknek mert olyankor nincs kapacitásom ilyesmire.

A karácsony pedig véget ért.

Halál komolyan végigfutott az agyamon, hogy bazdmeg nem vagyok normális és 30 évesen meg fogok őrülni, késsel fogok rohangálni és emberreket kínozni tanulmányi célokkal. Mondjuk biztosan meg is írnám ide utána.

Basszus, basszus, basszus, basszus!
Biztos a filmnézés és a családi elszelektálódás az oka, de olyan érzésem van, mint akiben túlteng az erő, amit nagyon szívesen befektetnék valamibe, valakibe, teljesen világmegváltó hangulatomba kerültem...az ilyesmi jó így tél közepén.
Láttam ma egy csomó videót amin egy éves se voltam és kiderült, hogy tökre visszamaradott volt a mozgásom (nem csináltam semmit igazából), csak a beszédem fejlődött rendesen, de még ez is hatalmas mák volt, először azthitték lógni fog egy deszkám az oxigénhiánytól. Mik derülnek ki, eddig azthittem csak kicsit parásan születtem aztán annyi. Húgom meg egy kis édi tojásfejű manó volt.

Már csak egy napig kell hallgatnom, hogy a család céda-cemendéje vagyok és hogy miattam késünk el mindenhonnan:)

boldog karácsonyt!

hmm... boldog karácsonyt!

Nekem jó volt, mert végre nem csak a kajáról lehetett beszélgetni a felnőtt népességgel, rossz, mert egyik unokabátyám sem jött haza.

Az egyikről tudtuk, ő kiment az angol barátnőjéhez, de a másik (a kedvencem, ha van ilyen) azt igérte hazajön Erdélyből (szintén bnő projekt). De nem jött, amit én megértek, bár hiányoltam, de a szülei nagyon kibuktak és egész este rá volt írva az arcukra, hogy bazzeg már olyan öregek vagyunk, hogy mindkét gyerek kirepült és nem is velük karácsonyoznak...

És közben rádöbbentem, hogy hátigen, 1 éves korom óta ismerem, de semmit nem tudok róla ( pontosabban nagyon sok mindent tudok, de nem azért mert beszéltünk róla, hanem mert ilyen régóta ismerem).

Kaptam szexi harisnyát és beütött a kellemetlen kötelességtudat a vizsgák miatt.

Nem alszom normálisan négy napja, ami érdekes, tekintve, hogy eddig akárhol el tudtam aludni szónélkül, redbullal, nappal, stb.


A népnek pedig olyan mikulás kell, amit megdughat.

Kéne valami okosat kitalálnom a karácsony minőségének javítására (belsőleg).
Alapvetően a kedvenc ünnepem volt, éveken át, nem az ajándékok miatt, hanem mert meglepődtem meg örültek a waldorfos művészeti végtermékeimnek. Szerettem a hangulatát, hogy ünnepélyes és szép.
Na most egy ingerlékeny, antiszociális, érzelmileg instabil boszorkánynémber vált belőlem, ami ezerszer rosszabb, mintha hidegen hagyna.
De mi a halálért nem szarom le? (Most nem a csípőből kamaszosan beleszarásra gondolok, hanem az együttműködő - ó ha nektek fontos - tipusuról).
Miért kell érzelmileg túlreagálnom az ünnepet? Mert túl sokat várok tőle? Mert azt érzem, hogy mások várnak tőle túl sokat? Vagy egyszerüen nem bírom elfogadni, hogy kinőttem az idilli karácsonyozás korából?
Lehet, hogy a gonosz énem nem bírja szociálisan csapatmunkaként véghezvinni a készülődést, mert egyszerüen önző vagyok és mindig mindennek úgy kell történnie, ahogy szeretném? Simán lehet. De állítólag az ember legideálisabb közössége a család és alapjáraton evolúciósan szociális (én eddig totálisan azt gondoltam, hogy simán öncélú, de egész elfogadhatóan érvelt ellene Csányibácsi), akkor valami oka kell, hogy legyen ennek.

Best hopes, holnapra elmúlik, jönnek unokatesóim, nagybátyámmal pedig egész estés oltogatás.

Igazából persze szépek a megoldatlan problémák, kb. igaz rájuk ami a beteljesületlen szerelmekre:)

A Palatinuson lelkesedünk éppen. Végig lelkesedtünk, még akkor is amikor legszivesebben felkoncoltuk volna a másikat, de ezek ilyen mulandó dolgok voltak:)

Igazából most elsősorban hulla vagyok, valamilyen okból kifolyólag eléggé kripli és nyomott. A hazaérkezés öröme nem az otthon hiányából adódott, az nem hiányzott.
Egyszerre derült ki egy csomó minden, meglehetősen durva hét volt.
Imádom a vöröses színeket a házakon, egyszerűen szép és még amikor lemásztunk a térképről, akkor is mindenhol ott voltak és simogatták a szemem:)
Kiválogattam az első kedvenceket (kép), a másik fele még itthon sincs. Hihetetlen mit képes kihozni az emberből az egyedüllét, pedig nem sokat voltunk külön, amikor mégis, akkor viszont végre teljesen átéreztem, de inkább társas lény vagyok, mint magányos farkas, csak kivételes helyekre mennék egyedül és akkor direkt magam miatt.
A repülés bika volt, megértem az összes lelkes pilótatanoncot, persze azért jó volt visszafelé látni, hogy milyen hosszú volt az út.

Kicsit olyan vagyok, mint aki annyit kapott az arcába, hogy most még nem tért magához...

Jó volt végre közelebb kerülni kicsit egy ennyire távoli világhoz, az ajtón kívül a legmódszeresebb kínzások domborművei búcsúztattak. A lány sajnos nem Viola, de nem volt türelmem megvárni, míg elmozdul.

Komolyan végiggondoltam, hogy maradok. Aztán rájöttem, hogy nem kell elsietni a dolgokat és mondjuk a távolság elég sokmindenre megoldás, azért ebben az esetben megfutamodás lenne:) Azt meg nem tenném.

Panteon

Milyen durva hangja lehetett, amikor tele volt morajló emberekkel?!

A szavaknak ereje van, minden mexikói meleg, stb...

Elegendő mennyiségű kék eget és felhőt láttam a lelki békém helyreállásához és a repülés utáni sóvárgás felerősödéséhez. Ennél a résznél már nagyon meg voltam hatódva:)

Most nem mondom, hogy a képek magukért beszélnek - bár meg kéne tanulni úgy fotózni, arra jöttem rá - de teljesen elvarázsolt helyeket találtunk, igazából már most hiányzik, nem annyira vagyok lelkes ettől a karácsonyi felhajtástól itthon, baromira túl van pörögve. Meg idealizálva, hihetetlen feleslegesen, pedig nálunk minden alapja meglenne egy normális vicces karácsonyozásnak, én mázlista. Najó remélem csak nyűgős vagyok mert nem aludtam rendesen két napja, de tegnapelőtt pl. ezer éve először ordas lázas lettem, és jó volt végre rendesen kibetegedni magam, vagymi.

Az első benyomás miután kiléptünk a metróból. Ami mondjuk fordítva járt, de lényegét tekintve mindegy...

Huh. Alvás...nem gondolni a holnapra, nem gondol, nem, nem, nem, nem!

girlpower rulez

El sem hiszem, de mégis itthon vagyok, tegnap 24 óra ébrenlét után úgy néztem a Deákot, mint valami furcsa kis teret, amit valahonnan ismerek, komolyan hozzá kellett szoknom, hogy hazaértünk!
Pedig csak egy csonka hét volt, de annyira tömény, hogy legalább hónapkig fogok összevissza álmodni mire helyére kerül minden. Róma kurvaszép. És igazából a hazafelé útból az derült ki, hogy egész Olaszország az, a hegyekkel és várakkal mindenhol... Szóval tegnap az történt, hogy elindultunk 8 kor a szállásunkról, 10 re kikeveredtünk a belső gyűrű felhajtójára, miután nagyjából négyszer tévedtünk el ill. szálltunk rossz buszra...és onnan egy bolond kivitt a Firenzei felhajtóhoz (kút), ott félóra napsütkérezés után felvettek és elvittek dánok félúton Firenzéig. És én azt gondoltam, hogy na innen majd ilyen 3 órás szakaszokban jóesetben ma délre hazaérünk...hát nem. Egy ultra elhagyott néptelen kúton 20 perc után ( én stoppoltam 19-et, aztán mikor ideges lettem és cseréltünk természetesen egyből felvettek) összeszedett két román, akik Padovába mentek és nagyon rendesek voltak, ott pedig a legalja, román kisbuszokkal zsúfolt kaotikus benzinkúton egy óra után kihalásztak a franciák. Akik Ljubjanába készültek, aztán Pesten kötöttek ki, kisbusszal zúzták, konkrétan egy matracon - hálózsákkal - feküdtünk hátul egész úton...11 órát kb...kicsit eltévedtek a horvát részen, de tökmindegy, négy stoppal hazajöttünk, az emberiségnek hála:)

Eléggé katartikus érzéseink voltak ettől a határ átlépésekor...

Meg az első kúton is igazából, a világ nagy és szép.

foly.köv. képekkel

Csaaaa!!! Hat ezen a gepen irni egy szadista kinzas, de egyebkent istenkiraly a hely, ma a buszvezeto berakta maganak hangosan Timberlaket kozvetlenul miutan felpolirozta a kurvanagy Romolusos tetkojat a vadlijan, hihetetlen flugosak, minden kocsi megnyomva, a pasik lazan leszolitanak akarhol, de nem mint otthon hanem egybol elkeri a szamod!! Kb annyi mindent lattunk a 3 nap alatt, hogy el sem tudom meselni, mivel reggeltol estig maszkaltunk bent, este meg felszedtuk hat mikulast ( gorkorisat(, a Palatinus annyira szep volt a tornyos kumokkal h majdnem elbogtem magam, csinaltam rengeteg kepet majd azokkal beszamolok reszletesen. A szallas nagyon bika, most eppen egy ausztral csajjal es egy mexikoi pasival vagyunk (aki ronda es a viola raizgult( de volt egy loangelesi fiu is jofej...meg megegy ausztral, csendes. Szegenyek mindig elobb mennek aludni, sztem nagyra ertekelik mikor ejszaka megerkezunk, bar nem szoltak soha. A nap az sut ezerrel, mindenki rohadjon meg aki nem irt a violanak h boldog nevnapot, ezt uzeni (mar akire vonatkozik( de nem kell komolyan venni mert menstrua l
hehe. Mar keszseg szinten hasznalom a metrot es gyonyoruen karomkodom olaszul, micsoda meglepetes, sajnos baromira felfaztam es total beteg vagyok, de azert elvezem, eszmeletlen h akar merre kodorog az ember mindenhol gyonyoru epuleteket talal, nem csak a belvarosban, mind szep ppirosas narancs szinu aaaaa, na minnyar vege a netezesnek, majd irok ha leszek meg, meg v feltettem na kepeket, mindenkinek jo karacsonykeszulodest, nalam meg nem utott be a hangulat erdekes modon>D

Minden bepakolva, elintézvte, megkérdezve, lecsekkolva. És még ki is aludtam magam, jó volt, bár előtte becsúszott egy filmbe illő szomszédos jelenet. A hivatalos verzió: 22. estére érünk haza.
Még nem is ültem rendes nagy repülőn, baromira indulhatnékom van.
Lesz napi 20 perc net a szálláson. Hehe.

Húú, igazi mihaszna semmirekellő vagyok, miután gondosan benyomtam egy redbullt a tanuláshoz, tíz perc múlva az igazak álmát aludtam és most szerintem egy film bámulásán kívül mást nem vagyok hajlandó illetve képes csinálni...soha többet nem iszom alkoholt.

Felmerült pár kérdés...

Most akkor hogy is van ez?
Az élet osztja a lapokat és lehetek szerencsés, vagy attól leszek szerencsés, hogy tudok játszani a lapokkal?
De az is szerencse, hogy valaki tud velük játszani? És akkor mi az erő?
Az adottság, hogy valaki erős, vagy az használja ki az adottságait?
És az erős mindenkinek ugyan azt jelenti egyáltalán? Mert valamiben mindenki az.

Imádom a szélsőségek erejét, de az elfogadásét jobban tisztelem. Ez a saját értékrendem, de a társadalomnak is vannak értékrendjei, amit nem tudok megérteni, hiszen én is beletartozom.

Csak azért tudok rajongani, ami nincs meg bennem.

Tulajdonképpen nekem megvan az ellentétpárom, akit tisztelhetek anélkül, hogy elveszteném a tiszteletét, akármennyire idegesítjük néha egymást ezért.

Megvan az is akin minden hibám visszatükröződik, de megkapom tőle a nyugalmat.

Van kire felnéznem, szeretnem, vezetnem, alkalmazkodnom, félnem, szétszednem, összeraknom...
Szerencsés vagyok:)

Ez meglehetne egyszerre egy emberben? Vagy nem is kell?

Najó befejezem mielőtt bekattanok.

Halál.lap.hu

A hideg futott végig a hátamon, amikor szembejött a startlapon. Nem tudom miért. Szépirodalmi műveket kajtattam a témában a Kosztolányi tétel jótékony hatásaként.
De mire a nagy meglepődés? Ez az egyetlen téma ami mindenkit érint, ha nem is ugyanolyan minőségben.

Mikor fogadtam el, hogy ez a világ rendje? Emlékszem, amikor hónapokig nem mertem egyedül aludni, mert rájöttem, hogy a szüleim meg fognak halni, négy éves voltam kb., ott kezdődött, de azóta semmi?
Nem gyászoltam még halottat, a nagypapám halálát csak azért éltem meg sokként, mert a család összes tagja olyan félelmetessé vált, hogy nem bírtam megszólalni egy napig.
Néha, amikor tudatosul, hogy igazán szeretek valakit, lepörög a kép a szemem előtt, hogy meghalt, nincs többé, mintha ezeket a feleslegesnek tűnő és általában sírással végződő kis jeleneteket azért élném meg, hogy aztán ne vágjon mellbe a valóság.
Gyászolni tanulok? Mert azt persze mindig meggyászoltam, amikor valaminek vége volt, a veszteség az fáj.
De az, hogy én veszek el és válok semmivé, még annyira sem fáj, hogy megpróbáljam elfogadhatóan megmagyarázni magamnak, miért kéne nyugodtnak lennem. Tudom, hogy elfogadónak kell, tudom, hogy annyira hozzátartozik az élethez, mint a születés és valahol azthiszem ez adja az értékét mindennek.
De ezen kívül semmit, és ez azthiszem megint egy olyan korlát, amit csak az lépjen át aki nem szakad bele.
Nem érzem, hogy siettetne. És ilyenkor bezzeg megbízom magamban, hogy jól fogom csinálni.
Lehet, hogy mert gyerek vagyok, pedig már a gyerekkoromat is meggyászoltam párszor. Nem is tudom, hogy az vagyok-e még.
Nincs határ a kettő között!


"Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

Varró Dániel

A szilvalekvár és a zabpehely

Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,

míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali
kakasszón.

„Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár” szepeg
a Lekvár,

„minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig
szelektál.”

„Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,
s bezápult.

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,
be szép volt...

”Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,

s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli
harangszón.

Her Majesty is a pretty nice girl, but she doesn't have a lot to say...yeah...

Az a közhely lépett érvénybe, hogy nagy nyomás után nagy a megkönnyebbülés és lehet értékelni a közhelyeket is.

Az objektivitásról pedig kezdem azt érezni, hogy nem létező jelenség, ami kicsit kiábrándító.

Sosem fogom tudni leírni azt az érzést, amit éreztem, mikor ( olyan ötödikesként) rádöbbentem, hogy a világ végtelen és az embert, a kis csupasz mászkálót egy bolygón, csak az menti meg a megőrüléstől, hogy korlátolt az elméje. Kell a korlát.

Muhaha, hihetetlenül másnapos vagyok még mindig:)

hogy a bab?
hét a bab!
hét a bab?
hogy a bab?
kilenc a bab!
hogy a bab?
öt a bab!
hogy a bab?
hogy a bab?
kettő a bab!
...

Adok neked egy csigát.
Egy mit?
Egy csigát!
Adok neked egy csigát.
Egy mit?
Egy mit?
Egy csigát.
Egy csigát!
Adok neked egy csigát.
...
(faszt)


Elnézést a nem waldorfos néprétegtől, akinek ezt végig kellett szenvednie, majd igyekszem jóvátenni. Ezt is:)

Azt kerestem, ami a teljességet megtestesíti helyettem, nekem, teljesen öncélú élvezkedés, a világnak van hely az emberben.

*




Ady Endre

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:Várunk.
Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.