A lényeg.
A cél, az eszme, az igazság, a tökéletes - nem vennénk észre a lényegtelen nélkül, nem is létezne az ostobaság nélkül.
A hatalmast is az alávalók teszik azzá, ő mégis azt hiszi meglenne nélkülük. De ez nem igaz.
Hát tessék, mindenkinek ugyanakkora hatalma van, belátni, hogy a mi lényeges számára és mi nem.

Furcsa, hogy a leginkább értékelt tulajdonságok között az elfogadás nem szerepel. Pedig ha jobban belegondolok sokkal nehezebb valamit elfogadni, mint tíz körömmel (és foggal) harcolni érte, ellene. Mert harcolni nemes dolog, az elfogadás pedig az alkamazkodás eltúlzása, simulékonyság és gyengeség.
Én is tisztelem azt aki harcol, még akkor is ha meggondolatlanul, feleslegesen, semmit meg nem oldva, mert legalább tett valamit. És ez azért van, mert azt látom, hogy alapjában az ember nem sok mindent tesz.
Lehet, hogy ez az én egyéni szocproblémám, de azt látom, hogy vagy alulértékelik a képeségeiket, vagy félnek, vagy buták, vagy nemtudom, de az embertömeg ( oké, igen, nagyáltalánosítás van, de most legalább megy) nem használja ki, ami benne van. Azt, hogy nem egy kövön sütkérező gyíknak született. Mert a gyíkban több bölcsesség lakozik, mint sok homo sapiens Földlakó embertársamban.
És ez most nem egy kurvanagy fikázás akart lenni, hanem csak sajnálom! Sajnálom, hogy nem evidens, hogy felnézhetek egy felnőttre! És az idős emberek között nagyitóval keresgélhetem a bölcset, mert a többit megnyomoritotta a saját élete.
És vagy beleélem magam, hogy igen igazam van, és ezzel kimondtam az itéletet egy csomó ember fölött, vagy kételkedhetem a saját fejemben (mint mindig) és megkereshetem mindenkiben azt a kis darabot ami bennem biztosan nincs meg és mondhatom, hogy látodlátod, senkinél nem vagy több semmiben. Ami egyébként igaz. Nem érezhetné magát senki többnek, ha nem lenne kihez viszonyitani.
De ha nem viszonyitok senkihez, akkor hogyan tudnék tisztelni? Mást, magamat, mindegy. Márpedig a tisztelet az fontos, anélkül kis sütkérező gyíkok lennénk. Személyes normák nélkül, elfogadásra képtelen kis korcsok, akik még a saját kis csatájukat se vívnák meg, mert minek.

Ez most onnan jött, hogy kezdek megint kattogni. Nehezen megy egyszerre a kicsinek tűnő dolgokon tevékenykedni (vizsgák) miközben azt gondolom ennél sokkal súlyosabb dolgokkal nem vagyok tisztában.
És mégis iszonyatosan élvezem ezeket a kicsinek minősitett eseményeket (pl.stoppolás:)) mert valahol ezek teljesen hozzám tartoznak. És nem igaz, hogy ideges vagyok, mert tudom, hogy ezek jönnek-mennek én meg figyelek rendesen.
Nem lesz bennem minden soha, de én nem csak az vagyok ami bennem van.
De kurvára nem tudom elfogani! Nem fogadtam el még a saját lábamat sem, nemhogy ami benne van! Nem tudok előre gondolkodni konsrtuktív szándékkal, csak a már elkezdett meglévőt alakítani, mert annyi féle képpen meg lehet közelíteni valamit, hogy nem tudok választani, amitől az az érzésem támad, hogy egy meglehetősen szétesett és képlékeny gondolkodásom és egy rohadt vékony kis jégrétegen mászkálok ami alatt (bennem) egy irdatlan sötét lyuk van amibe igazából bármikor beleeshetek.

Kezdek örülni a töritételeknek mert olyankor nincs kapacitásom ilyesmire.

A karácsony pedig véget ért.

Halál komolyan végigfutott az agyamon, hogy bazdmeg nem vagyok normális és 30 évesen meg fogok őrülni, késsel fogok rohangálni és emberreket kínozni tanulmányi célokkal. Mondjuk biztosan meg is írnám ide utána.