Halál.lap.hu

A hideg futott végig a hátamon, amikor szembejött a startlapon. Nem tudom miért. Szépirodalmi műveket kajtattam a témában a Kosztolányi tétel jótékony hatásaként.
De mire a nagy meglepődés? Ez az egyetlen téma ami mindenkit érint, ha nem is ugyanolyan minőségben.

Mikor fogadtam el, hogy ez a világ rendje? Emlékszem, amikor hónapokig nem mertem egyedül aludni, mert rájöttem, hogy a szüleim meg fognak halni, négy éves voltam kb., ott kezdődött, de azóta semmi?
Nem gyászoltam még halottat, a nagypapám halálát csak azért éltem meg sokként, mert a család összes tagja olyan félelmetessé vált, hogy nem bírtam megszólalni egy napig.
Néha, amikor tudatosul, hogy igazán szeretek valakit, lepörög a kép a szemem előtt, hogy meghalt, nincs többé, mintha ezeket a feleslegesnek tűnő és általában sírással végződő kis jeleneteket azért élném meg, hogy aztán ne vágjon mellbe a valóság.
Gyászolni tanulok? Mert azt persze mindig meggyászoltam, amikor valaminek vége volt, a veszteség az fáj.
De az, hogy én veszek el és válok semmivé, még annyira sem fáj, hogy megpróbáljam elfogadhatóan megmagyarázni magamnak, miért kéne nyugodtnak lennem. Tudom, hogy elfogadónak kell, tudom, hogy annyira hozzátartozik az élethez, mint a születés és valahol azthiszem ez adja az értékét mindennek.
De ezen kívül semmit, és ez azthiszem megint egy olyan korlát, amit csak az lépjen át aki nem szakad bele.
Nem érzem, hogy siettetne. És ilyenkor bezzeg megbízom magamban, hogy jól fogom csinálni.
Lehet, hogy mert gyerek vagyok, pedig már a gyerekkoromat is meggyászoltam párszor. Nem is tudom, hogy az vagyok-e még.
Nincs határ a kettő között!


"Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."