Tiszta ciki, életem egyik egészen megragadó könyvét olvasom (Csányi V.: Az emberi viselkedés) immár négy hónapja. Én, akinek tizenegy évesen négy nap volt a Harry Potter:) De most nem vagyok hajlandó még egy kötelezőt besorolni elé.

Farsangon sajnos nem lehetek cowgirl, mert kötelező jelleggel '80-as évek lesz. Sajnálhatja mindenki:)

Igazából a saját csapdámba estem. Elég ügyesnek tartom magam, hogy lerendezzem a problémáimat, de a probléma most pont az,  hogy kezdek megint visszacsúszni abba a kezdetleges állapotba, amikor egész órákat cseszek el azzal az életemből, hogy szarnak (külsőleg leginkább, de belsőleg is) érzem magam. És ugye aki annak érzi magát, azon általában látszik is, amitől a helyzet önmagát gerjeszti. És hiába vagyok ügyes, ha pont ez az amit nem érzek át, nem látom, hogy miben lennék jó, miért lehetne szeretni, csak azt, hogy miben nem. És közben (ó én bölcs) tudom az agyammal, hogy ezeket el lehet fogadni.
Ráadásul okot se nagyon találok, semmi konkrét nem tűnt fel, ami előidézné az ilyen parákat.
Mi hiányzik? Pozitív feedback, sikerélmény? Nem hiszem, hogy bármelyikből is átlagon alulit kapnék. De ez most egyáltalán nem elég. És nem is ezen kéne múlnia! És próbálom nem figyelembe venni, kimondani, megérteni, nem kívülről nézni, de nem nagyon megy.
Néha vannak jó időszakok, mondjuk nyár eleje óta tök jól ment, most meg kb. vissza ahonnan jöttem (könyörgöm oda ezért ne). Igazából ha fiú lennék, most az mondanám, hogy  faszom kivan!
 
Sikerült megint rinyálnom egyet,  verinájsz.